Képviselőházi napló, 1901. XVII. kötet • 1903. junius 25–julius 22.

Ülésnapok - 1901-304

242 3Ö4. országos ülés 1903 Julius 10-én, pénteken. tül nem azért jött ide a miniszterelnöki székbe, hogy kormányzati programmjával előkészítse legalább is az utat egy jövő kormányzati terro­rizmusra. (Taps. Ugy van! a bal- és a szélső­baloldalon. Mozgás.) T. ház, a miniszterelnök ur politikai arczu­latát, azt hiszem, sem én, sem az országban senki más tisztán és világosan nem ismeri. Ismét­lem: politikai arczulatát. ügy vagyunk vele, mint az »Ezeregy éjszaka« meséjében az a királyfi, a kinek történetét később Jókai is fel­feldolgozta, ha jól emlékszem, »Perozes«-ében. Annak az arab királyfinak egy szultán odaküldte leányát menyasszonyul. A szultána diszbe öltözve, illatszerrel belocsolva, festékkel pirosítva lépett a királyfi elé, s a környezet rögtön elbámult, hogy »micsoda üde arcz,« »micsoda remek ter­met® ; de a királyfi így szólt: »Még nem látlak !« Ekkor a szultána letette fejéről a csipke­kendőt; levette vállairól a kásmir-shawlet, de a királyfi azt mondta: »Még mindig nem látlak.« (Derültség jobbfelöl. Halljuk! Halljuk! a bal­és a szélsöbaloldalon.) Végre a mikor már pon­gyolában is bemutatkozott, azt mondotta a királyfi: »Mindaddig nem látlak tisztán, a mig le nem mosod arczodról a festéket.« (Derültség.) Nos hát, t. ház, én világosan most sem látok, és lelkiismeretemmel nem vagyok tisztá­ban ; nem vagyok meggyőződve arról, hogy a miniszterelnök urnak a politikai helyzetből kreált állásán, politikai arczulatján mennyi az egészséges magyar szin és mennyi a bécsi piro­sító. (Hosszas, élénk taps és éljenzés a bal- és a szélsöbaloldalon.) Nagyon kérem a házat, méltóztatnék nekem egy kis szünetet adni. (Helyeslés.) Elnök: Az ülést 10 perezre felfüggesztem! (Szünet után.) Elnök: A folytatólagos ülést megnyitom. Kérem Hock képviselő urat, méltóztassék beszé­dét folytatni. Hock János: T. ház! (Halljuk! Halljuk!) Igazán sajnálom, hogy a miniszterelnök urat, bizonyára hivatalos teendői, abban az időben vonták el a tanácskozástól, mikor én az ő mi­niszterelnökségének érdemleges kritikájával fog­lalkoztam. (Halljuk! Halljuk! balfelöl. Egy hang : Majd elolvassa !) Csak annyit akarok ki­jelenteni, hogy beszédem folytonosságából legalább az alapgondolatot méltóztassék érteni, hogy én az ő személyét nem ismertem. A kik ismerték, őt törvénytisztelő, magyar embernek mondották, de az o politikai egyénisége, az ő Bécsen keresz­tül elfoglalt miniszteri széke az, a mely az alkotmányválságnak nálunk szokatlan módja miatt bennem határozottan lelkiismeretbeli aggo­dalmat keltett fel és azért határoztam el, hogy nyíltan, pártállásra való tekintet nélkül vélemé­nyemet, belső lelkiismeretem szavát e házban elmondom. (Helyeslés a bal- és a szélsőbaloldalon.) Igaz, hogy politikai barátaim csak a leg­közelebb is azzal az érvvel akarták meggyöngí­teni állásfoglalásomat, hogy várjunk még, hadd lássunk legalább tisztán! Hát kérem, ez a vára­kozó álláspont volt még eddig minden egészséges nemzeti magyar mozgalomnak a megölője, (Elénk helyeslés a bal- és a szélsöbaloldalon.) A politi­tikában pedig, a mely a mindennapi élet jelen­ségeinek feldolgozása, a várakozásnak csak nagyon kevés szerep jut. Mikor 1848-ban a magyar országgyűlés tagjai (Halljuk! Halljuk!) oly szép remények­kel és várakozó állásponttal tekintettek a jövőbe, akkor mondta el Széchényi az ő hires hasonla­tát a rákokról, a melyben a kétségbeesés hu­morával jellemezte szerencsétlen nemzetének állapotát, a mely nem ura a saját tetteinek és még eddig minden reménykedése csak ujabb csalódáshoz vezetett. így szólt: Mi is ugy va­gyunk, mint a rákok. Kifogják a folyóvízből, beleteszik csalán közé a fazékba, s ott elkezde­nek nyugtalankodni. Ekkor a tapasztaltabb rák lecsillapítja őket: csak várjatok, a helyzet vál­tozni fog! Hazaviszik a konyhába, a szakács beleönt egy kis friss vizet, a rákok fellélegze­nek. Ha már a helyzetünk nem is olyan jó, mint a folyóvizben volt, de legalább tűrhető. Ekkor a szakács a fazekat odateszi a tűzhöz. Ahogy a viz kezd átmelegülni, nagy a rémülés, de a tapasztaltabb rák megint közbeszól: vár­jatok, reméljetek, az a kedvező véletlen be fog következni! És csakugyan, a szakács meghallja, hogy a vendégek ma egy órával később jönnek ebédre, lehúzza a fazekat a tűzről. (Derültség balfelöl.) A mint a meleg v'iz kezd kihűlni, uj reménység, uj kilátások a jövőbe, habár már ez a helyzetük sem oly kényelmes többé, mint előbb volt a fazék friss vízben. Ekkor azután jön a fordulópont, a döntő pillanat: a vendégek megérkeztek, a szakács odatolj fazekat a tűzhöz. Nagy a nyugtalanság, nagy a kétségbe­esés, de a tapasztaltabb rák tanácsára ismét csendesen várnak, türelemmel várnak egy uj véletlenre és ebben a várakozásban szép pirosra megfőnek. (Derültség és taps a szélsöbaloldalon.) Hát, t. miniszterelnök úr, én vártam. Vár­tam, hogy itt a házban felmerült aggodalmakra, főleg az Ivánka t. barátom által nyíltan fel­vetett kérdésre a t. miniszterelnök úr nyilt és határozott választ fog adni. Gr. Khuen-Héderváry Károly miniszterelnök: Megadtam! Hock János: De bocsásson meg a t. minisz­terelnök űr, én beszédében azt a világos és határozott kinyilatkoztatást nem találtam meg, a mely engem megnyugtathatott volna. Nem találtam meg két okból. Először, mert a messzebb­menő nemzeti követelményeket illetőleg, a miket Széll Kálmán csak fontolóra igért venni, a t. miniszterelnök úr kijelentette, hogy folytatása a Széll kabinetjének, tehát ő is csak annyi obiigóba megy bele, hogy fontolóra fogja venni. Másod-

Next

/
Thumbnails
Contents