Képviselőházi napló, 1901. XVII. kötet • 1903. junius 25–julius 22.

Ülésnapok - 1901-304

30í. országos ülés 1903 Julius 10-én, pénteken. 235 színarany, — mert elvégre is miben áll nálunk a szabadelvüség másból, mint hogy arra hivatkozom, hogy én az egyházpolitikai javaslatokat elősegítettem, tehát szabadelvű vagyok; ez még nem szabadelvüség. Szóval lesz alkalmunk részünkről, de nemcsak részünkről, hanem a t. túloldal részéről a miniszterelnök urnak ellentállani. Az a vita, a melyet folytatunk a miniszterelnök ur előterjesztését illetőleg, mindenesetre igen alkalmas arra, hogy a miniszterelnök ur rejtett gondolatait kitaláljuk és kérdem, hogy mikor mi látjuk, hogy a kibontakozás nehezen megy, mikor ex-lexben vagyunk nyakig, mikor zavarban van az ország, szóval mikor egy golyó van a gyomrunkban, mégis ugy akarják a helyzetet tisztázni, hogy a miniszterelnök úrban rébuszokat adnak fel nekünk? Én igyekeztem ezt a rébuszt megfejteni, de a mennyire azt megfejtenem sikerült, ebből arra a következtetésre kellett jutnom, hogy semmi bizalmam a miniszterelnök ur kormányzata iránt nem lehet és igy programmját nem fogadom el. (Elénk helyeslés és éljenzés a szelsöbaloldalon.) Trubinyi János jegyző: Hock János! (Halljuk! Halljuk!) Hock János: T. ház! (Halljuk! Halljuk!) Mikor a gniduszi művész a phároszi tornyot felópitette, annak gránitból összerakott talapzatára belevéste szignaturáját. A phároszi torony külső vakolatára azután nagy betűkkel odafestette a királyné nevét. Rövid idő múlva jött a vihar és a földrengés, a toronyról a vakolat lehullott és egy szép napon bámulva olvashatták le a nyers kövekről a hajósok: »Sostrates, a gnidusi Desiphanes fia: a tengerek mentő isteneinek«. Ez a kép jut nekem eszembe, mikor a politikai helyzet mai alakulására tekintek. Nekünk is volt egy világító Phároszunk, a ki, mint egykor a mesebeli rhódusi szobor, két ellenséges világot tudott a nagyságával összekapcsolni. De jött a vihar, a földrengés, a szobor ledőlt, a phároszi torony vakolata lehullott, és egy nap bámulva láttuk mi is, hogy Széll Kálmán neve eltűnt, és helyén már KhuenHéderváry miniszterelnök neve ragyog. (Mozgás a szelsöbaloldalon.) Mily szédítő gyorsasággal ment végbe mindez. Valóban tapsot érdemlő remek sczenéria. Az ország fel sem ocsúdott a kábultságából, és már ott láttuk a törvényhozás nagy részét a kapuk elé vonulni, hogy hódoljon a győztes Mii-. tiadesnek. Valóban elmondhatjuk mi is Hamlettel: 0 gonosz hamarság. Még jóformán az a vakolat is ott hever a porba hullott névvel együtt a torony lábánál, és máris látjuk az uj név fénykörében evezgetni a szerencse-hajósokat, hogy hódolatukat bemutassák a tenger mentő istenének. (Igaz! Ugy van! taps a szelsöbaloldalon ; felkiáltások: Nagyon szép!) Ez a rohamos átalakulás engem egy pillanatra nemcsak meglepett, de gondolatokat is ébresztett bennem. Visszaemlékszem a közelmúltra, a mikor a nemzeti párt két évtizedre nyúló dicsőséges küzdelmei után beleolvadt a szabadelvű pártba, hogy tiszta fegyvereit felajánlja Széll Kálmán magasra tartott lobogójának védelmére, a mely lobogó nemzeti színeire akkor, mindnyájan tudjuk, a jog, törvény és igazság volt devizül felírva. Ez a pártegyesülés kétségkívül mind a két árnyalattól kezdetben bizonyos önfeláldozást és bizonyos lemondást követelt. Az évtizedes parlamenti tusákban kapott sebek és küzdelmek kölcsönös feledését, bizonyos jóindulatú bizalmat és bizonyos lojális támogatást az együttműködéshez, szóval az egyéni érzékenykedésnek és hatalmi versengésnek kiküszöbölését a pártéletből követelte meg. Kétségtelen, hogy ha ez az egyesülés nem csupán külső alaki egységre törekszik, hanem belső, lényegileg való összeolvadásra is vezethetett volna, rövid idő alatt sok hasznos szolgálatot tehettünk volna hazánk javára, dicsőségére. De ma már mindenki tudja, hogy ez a pártegyesülés nem valami nagyon jól sikerült. (Mozgás és derültség a bal- és a .szelsöbaloldalon.) Nem vegyülés volt ez, hanem inkább keveredés. (Derültség a szelsöbaloldalon.) És nem elvi közösség tartotta öszsze mindjárt a pártokat, hanem Széll Kálmán egyénisége, (Igaz! Ugy van! a szelsöbaloldalon.) a jövő reménysége és az egyesek öntudatában a múltból átörökölt bajtársi érzések megbecsülése. Olyan volt a pártegység, mint a friss vizben lehütött üvegcsepp, mely csak kívülről kemény és merev, de annál lazább a belső kohéziója és elég a csepp csúcsát megtörni, hogy az u. n. bolognai könnycsepp rögtön szétmorzsolódjék. (Igaz! Ugy van! a szelsöbaloldalon.) Ha tehát őszinték és igazak akarunk lenni, be kell ismernünk, hogy e politikai próbaházasság nem valami jól sikerült. (Igaz ! Uc/y van! taps a szelsöbaloldalon.) Csak olyan századvégi frigy volt ez, melyet nem a szeretetnek ösztönös rajongása kötött, hanem a politikai helyzetnek a czélszerüsége; a házastársak pedig csak a világ szemében enyelegtek, csak a külső látszat megóvására törekedtek, benső, bizalmas otthonukban ellenben állandó gyanakvással fürkészték egymást, mert mindegyik tudta, hogy titkos fiókjában mindegyik más-más ideálnak a fényképét rejtegeti. (Elénk éljenzés és taps a bal- és a szelsöbaloldalon.) így voltak meg az u. n. egységes pártban a különböző pártárnyalatoknak a maguk külön-külön házi istenei: a Laresek és a Penatesek. Ezért nem teljesedhetett be Széll Kálmánnak mindjárt székfoglalása alkalmával mondott, igazán költőieg szép trópusa, a mely, ha jól emlékszem, azt a pártegyesülést ugarföldhöz hasonlította, melyben mély barázdákat hasogatott az eke, de jött a magvető, mely telehinti aczélos, piros buzaszemmel, és a zöld vetés üde pázsitjával betakarja a göröngyös földet és nem látszik ott sem föld, sem barázda, csak az életet adó termés. Hát bizony a politikai helyzet ujjátört ugará30*