Képviselőházi napló, 1901. XVI. kötet • 1903. május 15–junius 16.

Ülésnapok - 1901-271

4 271. országos ülés 1903 május 15-én, pénteken. beszédek után, bizonyos szimpátiával üdvözöltük felszólalását, mert emlékszünk egy beszédére, melyben a hazafiúi erény és a magyar államboz való hozzátartozás a legmelegebb hangon nyilvánult meg. Ugy látszik azonban, hogy azóta változtak az idők, mert azokkal az eseményekkel szemben, melyek Horvátországban történtek, t. képviselőtársam arra az álláspontra helyezkedik, bogy csak legyünk nyugodtak és csendesek, majd rendbe jön minden. így tehát ők azon eseményekkel szemben bizonyos passzív magatartást tanúsítanak, a mi által legalább is nem mozdítják elő azt, hogy Horvátországban a béke helyreálljon, a magyar állam tisztelete és becsülése megszilárduljon. Tomasics képviselőtársam beszéde nem is száll szembe a forrongásokkal, hanem egyszerűen exkuzácziót, magyarázatot keres, a melylyel indokolttá akarja tenni az ottani szenvedélyes kifakadásokat, (Ugy van! a szélsöbaloldalon.) és azon eseményeket, a melyek Horvátországban történtek. T. képviselőház, bármily tárgyilagosan fogom én fel a kérdést, az én nézetem szerint t. képviselőtársam az által, hogy itt exkuzácziókat keres, bogy itt indokolja, hogy azoknak a mozgalmaknak van alajrjuk, nem a mozgalmak ellen beszél, hanem beszél a magyar nemzet ellen, beszél a magyar nemzet kormánya ellen, beszél a magyar állam ellen; inkább az ottani események mellett beszél, semmint hogy azokkal szembeszállana. (Ugy van I Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Thaly Ferencz: És a kormánypárt gratulál! Kubik Béla: Gratulált neki Széll Kálmán is! Széll Kálmán miniszterelnök: Minden szavát nem irom alá! Pichler Győző: T. ház! Beszédem folyamán oly módon fogom előadni ellenvetéseimet Tomasics képviselőtársam beszédére, hogy azt nem széttaglalva, hanem egészében véve, oly módon tárjam fel ezt a horvátkérdést, hogy ne csak saját pártom ismerje el e kérdésben e nemzet igazát, hanem a táloldalon ülő kormánypárt se tagadhassa meg tőlem azt, bogy e kérdésben elfoglalt és kifejtendő álláspontom az egyedül helyes és megfelelő. (Halljuk! Halljuk!) Tomasics képviselőtársam beszédének befejezésével kezdem, a midőn ő a legnagyobb várakozás között kijelentette, hogy ő is híve és barátja a nemzeti hadseregnek, de ez időszerűség kérdése, és azután beszéde befejező mondatát ezzel kezdve, saz ellenzék szimpatikus figyelmét felkeltve, politikai ravasz fordulattal azt mondta: ha húszmillió magyar lesz, akkor tessék cselekedni. Ugron Gábor: Horvát van húszmillió ? Szerb van húszmillió? Ha mi nem volnánk, a török rég megette volna őket! Holló Lajos: Osztrák sincsen húszmillió! Zboray Miklós: Sovinista Vészi, mit szólsz hozzá ? Elnök (csenget): Csendet kérek! Ugron Gábor: Húszmillió hollandi hol van? Húszmillió svéd hol van? Holló Lajos: Nagy feltételeket szabnak nekünk ! (Folytonos zaj a szélslíbaloldalon.) Elnök (csenget): Csendet kérek ! Pichler Győző: S megtörtént például velem, a ki itt hallgattam a legnagyobb nyugalommal igen t. képviselőtársam beszédét, — s heves közbeszólásomért képviselőtársam elnézését is kérem, a mely közbeszólás különben nem volt sértő, — megtörtént az. hogy én is anynyira meg voltam lepve beszédének hirtelen fordulata által, hogy egész szótlanul fogadtam t. képviselőtársunk ezen igazán merényletszerü kijelentését a magyar nemzet ellen. (Ugy van! Ugy van! a szélsöbaloldalon.) Az ő beszédének utolsó mondatában felállított szuppoziczió folytán erre a konklúzióra senki ebben a házban, bármily figyelemmel honorálta is, elkészülve nem lehetett. (Ugy van! Ugy van! a szélsöbaloldalon.) És sikerült neki ezzel a mondással odalent Horvátországban egy szállóigét a közvéleménybe dobni, a melyet én már a Karst hegységnek kopár szikláiról visszhangoztatni hallok: »Akkor beszéljenek a magyarok, ha majd 20 milliónyi számban lesznek!« Hát, t. ház, én nem sajnáltam a fáradságot, és a mennyire időm megengedte, összeállítottam egy statisztikát, a melyet tisztelettel a háznak figyelmébe ajánlok, mert ebből fogom levonni a konzekvencziát és azt hiszem, hogy szolgálatot teszek a közvéleménynek, ha ezt a statisztikát itt előadom, mert végtére világosan láthatja a ház minden tagja, hogy statisztikai szempontból tulajdonképen hogyan áll Magyarországon ez a horvátkérdés. (Halljiűc! Halljuk! a szélsöbaloldalon.) És itt tovább mentem, mint a mi kötelességem lett volna. Nem a magyar államnak statisztikáját, hanem a horvátok által öszszeállitott statisztikát vettem alapul, a mely statisztikába beletekintve, első pillanatra láttam azt, hogy a magyarságról szóló statisztika mindenütt meg van hamisítva, mert a horvát statisztikai kimutatás nemcsak a mi statisztikai kimutatásunkkal, de még a külföldi statisztikai kimutatások egyes számaMal, a melyek a magyarságra vonatkoznak, sem egyezik meg. De nemcsak a horvát statisztikát vettem alapul, hanem tekintettel arra, hogy a horvát nemzet egy része Ausztriára tekint, számba vettem Ausztriának statisztikáját is, megint nem a mi kormányunk statisztikáját, melyre tán rá lehetne fogni, hogy az a legfőbb törekvése, hogy a statisztikai adatokkal a magyarság erejét tüntesse fel. Vettem igenis az ausztriai statisztikát, és ezt a két statisztikát itten előadva, — nem lesznek hosszú számsorok, néhány számból áll az egész — be akarom bizonyítani, hogy Tomasics képviselőtársamnak egyáltalában nem volt igaza. Mert, ha Ausztriát és Magyarországot együtt veszszük, a mai, irányunkban