Képviselőházi napló, 1901. XV. kötet • 1903. április 27–május 14.

Ülésnapok - 1901-269

372 269. országos ülés 1903 májas 13-án, szerdán. azonban, az egész hazánk kárára bekövetkezett, s az egész nemzetet sújtó válságos helyzet folytán (Mozgás a szélsobalóldalon.) a már lecsiiapult kedélyek újból félelemmel és rettegéssel gondolnak a jövő esélyeire. Tudom, t. ház, hogy a kormány jóakaratulag tárgyalja e kérdést, és segíteni kMan, a segítség mértékét azonban sem én, sem ők nem ismerik, és az államvasutak tisztviselői rászolgáltak immár arra, hogy legalább a javítást czélzó intézkedések lényegét megismerjék. Ezért néhány pozitív kérdésre kérek választ a t. kereskedelemügyi miniszter úrtól. Tudtam, hogy az államvasuti hMatalnokok fizetésrendezésének ügyét a kormány csak azután kívánta végleg elintézni, ha már a képviselőház az állami tisztviselők fizetésrendezésónek ügyében döntött; ezért magam is e törvény tárgyalásakor kívántam ez ügyre vonatkozó nézeteimet hosszasabban kifejteni, azonban a bekövetkezett események ebben, sajnos, megakadályoztak és igy kénytelen vagyok magam is egy rövid interpelláczióval beérni. (Halljuk! Halljuk ! jobbfelöl.) Ma már mindenki tudja, milyen nehéz munkát végeznek a vasúti hMatalnokok, különösen, hogy mennjit szenvednek hazánk elhagyottabb vidékein. Ez azonban csak szenvedés, s még nem érdem. Van azonban igen sok érdemük a pozitív munkásság terén is, és ezt elismerte a külföld is. És habár a külföldön hasonló munkát végző kartársaikhoz viszonyítva az államvasuti hMatalnokok fizetése sokkal csekélyebb, tevékenységük, a mint azt a statisztika is igazolja, sokkal jelentékenyebb, és méltán büszkék munkásságukra. De mindez ismert dolog, kétségtelen tehát, hogy a fizetésjavitást valóban megérdemlik. A kérdés csak az, hogy mik ép czélozza a kormány ennek végrehajtását és minő mértékkel kMan mérni. Én a vasúti alkalmazottak minden rétegének óhajait ismerem. Engedjék meg tehát, hogy néhány szóval ezzel a kérdéssel foglalkozzam. (Halljuk! Halljuk!) Igaz ugyan, hogy a vasúti alkalmazottak is szeretnék, hogy törvényhozás utján, — mint az állami hMatalnokokét, — rendezzék fizetésüket, de ezt csak azért kívánják, hogy annak állandó jellege biztosittassék. Az államhMatalnokok rangfokozatára nem áhítoznak. Hiszen az ő munkásságuk annyira elüt az állami hMatalnokok foglalkozásától, hogy éjjelt nappalt egybetevő veszélyes munkásságukat, ha egyenlő mértékkel mérnénk, kellően méltányolni nem is lehetne. A vasúti alkalmazottak mintegy középen állanak, egyfelől a magánüzlet és vállalkozó munkás emberei, másfelől pedig az állami hMatalnokok között. Érthető tehát, hogy más mértékkel kell mérnünk és megítélnünk munkásságukat. Eokozza ezt még az a körülmény, hogy a vasúti szolgálathoz nagyon eltérő előképzettség kell. Ezt a vasutasok is nagyon jól tudják, és ezért emlékiratukban a magasabb előképzettséget méltányló megítélést kívánnak. Kérik ugyanis, hogy az 1884-ben már életben volt, de 1887-ben egy tollvonással eltörölt A) és B) csoportba való beosztást újra behozzák. Az A) csoportban sorakoznának azok a tisztviselők, a kik oklevéllel bírnak, tehát a mérnökök, jogászok stb., a B) csoportba pedig a kisebb előképzettséggel bíró egyének tartoznának. Ok maguk is belátták, hogy a magasabb kvalifikácziót jobban kell honorálni és ezért emlékiratukban azt kérik, hogy habár mindkét csoport egy és ugyanazon fizetési ranglétrán kúszik is fölfelé, mégis a magasabb képzettséget, az egyes osztályokban eltöltött várakozási idő megrövidítésével jutalmazzák. Én ugyan — őszintén szólva, — a várakozási időnek nem vagyok barátja, mert félek, hogy ezáltal a nemes törekvés lenyügöztetik és csak a középszerű tehetségeket honoráljuk, azonban, minthogy a vasúti hMatalnokok óriási száma egy státusban van, ezen rendszeresített előléptetésre szükségük van. Megfontolandó azonban, mikép nyerhetné el az érdem a különleges elbírálást és a soronkMüli előléptetést. Ezért helyesnek találom, hogy most legalább egyelőre, míg talán vizsgák behozatalával, mint a katonaságnál, próbálnánk a soronkMüli előléptetést szabályozni, hogy mondom egyelőre korrektMumként kimondassák, hogy a tisztviselők bO százaléka sorban, 10 százaléka pedig soronkMül léphet elő. Ennek a kérdésnek a tisztázása végett intézem első kérdésemet a kereskedelemügyi miniszter úrhoz. A második kérdésem megtételére az indított, hogy az 1903, évi költségvetés indokolásában 1238 altiszti, szolgai és napidíjas állást kívánnak a munkaerő szaporítás czimén beállítani, és ennek ellenében 136 hMatalnoki és gyakornoki állást szüntetnének meg. T. ház! Ez a tervezet a személyzet képzettségének túlnagy leszállítására vezetne, és félős, hogy hazánk haladásának amúgy is egyik legnagyobb kerékkötőjét: a felületes képzettséget ezzel az intézkedéssel is terjesztjük. Talán nem kellene a rendelkezésre álló pénzt eme kisebb képzettségű szolgálattevők túlnagy szaporítására fordítani, hanem inkább a meglevőket kellene jobban fizetni, ezzel ösztökélvén őket a megfeszített munkásságra. A nagyobb fizetésre különben, igaz, hogy amúgy is nagyon rászorultak, eltekintve az egészségüket és életüket folyton koczkáztató munkásságtól, nevezetesen két okból. Először, mert a vasúti külszolgálatban lévők a legelhagyatottabb vidékekre jutnak, hol nem a társadalom neveli őket, hanem ők kell, hogy nevelőleg hassanak. Különösen minden társadalmi intézményt nélkülözvén, többet kell, hogy fordítsanak könyvek, folyóiratok megszerzésére. A másik ok, hogy elhagyatottságuk érzete, továbbá az élelmezés hiánya miatt is családalapításra kényszerülnek és sokkal fiatalabb korban épitik fel családi tűzhelyüket, mint a