Képviselőházi napló, 1901. XIV. kötet • 1903. márczius 27–április 25.

Ülésnapok - 1901-252

252. országos ülés 1903 á

i a parlamentben senki nem zsirálta. Nekünk jogunkban van tudni, még pedig nagy érdekkel várjuk, hogy az elnöki széknek hamleti tépelődése végre-valahára véget érjen, és maga gr. Apponyi Albert tájékoztassa a nemzetet az iránt, milyen szándékokkal viseltetik és mennyiben látja megvalósítva a nemzeti programmot abban a kormányzatban, a melyet ő támogat és a mely az ő támogatása nélkül már rég pozdorjává tört volna. (Ugy van! Ugy van! a szélsőbalok!álon.) De foglalkoznom kell azzal a posztulátuniként előterjesztett programmal pontonkint, bár röviden, a következő okból is. Látni akarom, hogy mennyiben felelnek meg azok a nemzet igényeinek és jogainak. Azt mondja t. képviselőtársam : legközelebb megvalósítható — mert két részre vannak osztva a pontok — legközelebb megvalósítható és a mint konzekvensen, egyetértőleg megjelölték, olyanok, a melyekről beszélni lehet. Hát a miről beszélni lehet, én olyat nagyon sokat tudnék felsorolni, (Derültség.) de elfogadom ezt a parlamentáris kifejezést. Foglalkozzunk tehát először azzal, a mi legközelebb megvalósítható: a zászló és a jelvény kérdése. Hát ennek nincsen szüksége megvalósításra, ennek csak végrehajtásra van szüksége. (Tetszés a szélsobaloldalon.) Nekünk van nemzeti zászlónk, van az 1848: XXL t.-cz. szerint nemzeti jelvényünk, van történelmi dicsőséget jelző nemzeti czimerünk. Mit akarnak itt megvalósítani ? Szüksége van ennek a nemzetnek még arra a megaláztatásra, hogy a hol nincsen haza, a hol nincsen közös államterület, tehát nem lehet közös hadsereg sem, legyen egy állam, a melynek közös jelvénye, közös czimere van ? Hisz akkor sokkal jobb a mostani állapot! (Tetszés a szélsobaloldalon.) A csak abszolutisztikus utón reánk erőszakolt feketesárga zászló inkább legyen, mint örökös tilalomfa előttünk, semmint egy törvénybe beiktatott bármilyen közös jelvény, a mely csak kompromittálná ennek az országnak nemzeti önállóságát. (Tetszés a szélsobaloldalon.) A második, legközelebb megvalósítható programmpont: magyar ezredekben lehetőségig magyar tisztek alkalmazása, az 1868-iki rendelet végrehajtása. Készségesen elismerem, nemes, helyes kívánság. Da nem veszik észre, hogy az 1830-ik évi törvényczikkben az már meg volt ígérve? Az 1868-ban kiadott udvari rendelet mai napig sincsen végrehajtva. Nem veszik észre, mit jelentenek az osztrák részről tett ígéretek? Nem veszik észre, hogy milyen hosszú lejáratra számítanak ezek az Ígéretek, a melyek megtétetnek? De miután a magyar ezredekben csak magyar tiszteknek lehet szolgálni, nézzük, hogy áll a dolog? Hiszen az a kalkulus, a melyet Hieronymi Károly t. képviselőtársam előterjesztett, hogy 27 százaléka a tiszteknek magyar, maga is hibás, mert abban a 27 százalékban benne vannak a horvát-szlavonországi illetékességüek és benne vannak a nemzetiségek gyerrilis 23-án, csütörtökön. 390 mekei, ugy, hogy tiszta magyar tiszt csak 12 százalék van. holott az ujonczjutalék 42 és fél százalék. De ha felnézünk a felsőbb régiókba és látjuk, hogy 37 táborszernagy közül csak 3 magyar, 143 egynehány altábornagy közül 16 magyar, 40-et meghaladó magyar ezred közül csak háromnak van magyar parancsnoka: nem szökik arezunkba a vér, ha ezen törvényeknek végrehajtásáról van szó és ilyen tényeket látunk? De jön azután posztulátum gyanánt a katonai bűnvádi perrendtartás reformja. Engedjék meg — én nem tehetek róla, hogy ily későre maradtam, — (Halljuk! Halljuk! a szélsőbaloldalon.) hogy erről a kérdésről is szóljak. A katonai perrendtartás reformjának kérdése, ilyen alakban felvetve, nem helyes dolog. Nekem a katonai perrendtartás reformja nem kell. Reformálni csak a magam törvényeit tudom. A magyar büntető perrendtartást tudom reformálni, de a katonai büntető törvénykönyvet csak elseperni tudom, mert az nem törvényen alapszik, t. képviselőház, azt tehát nem lehet reformálni. Abban nincs véleménykülönbség, nem is lehet, hogy az igazságszolgáltatás ügye sem vezérlet, sem vezénylet, sem belszervezet. Hogy jutott tehát a mi magyar nemzetünk abba a helyzetbe, hogy egy Mária Terézia-korabeli, soha semmiféle magyar törvényhozás előtt nem állott törvény alapján szolgáltassanak igazságot gyermekeink élete és halála felett? (Zajos helyeslés a szélsobaloldalon.) Beőthy Ákos: Császári pátens ! Polónyi Géza: Ugyebár az igazságszolgáltatás nem közösügy. Ha közösügy volna, akkor a delegáczió révén, mint valamely közös ügynek, határozat révén kellett volna érvényesülnie. De megint itt a császár! Megint a császár parancsolta, hogy gyermekeinket egy idegen nemzet, egy abszolutisztikus törvény alapján Ítélje halálra vagy foszsza meg szabadságuktól. (Igaz! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Beőthy Ákos: Középkori intézmény! Polónyi Géza: Nem reformálni kell, t. képviselőház ! Ugy, a mint Angliában, a hol — kMéve néhány katonai szolgálati vétséget — a katona még háború idején is a polgári hatóságok büntető hatalma alatt áll. Nekünk, t. képviselőház, legalább is különbséget kell tennünk a háború és a béke idején való igazságszolgáltatás között. Semmiféle ok fenn nem forog, hogy a mi gyermekeink: a magyar fiuk azért, mert katonákká lettek, más törvény alatt szolgáljanak és más igazságszolgáltatás alatt legyenek, mint magyar gyermekek, (ügy van! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Már az, t. képviselőház, hogy a véderőtörvény alkalmával — gondolom 1879-ben történt, — egyszerűen kimondatott, hogy a tényleges katonai szolgálatban levő egyének a katonai törvények alatt állanak: teljes visszaesés az 1867-iki törvényczikkel szemben, De ha már minderről lehet beszélni, mély tisztelettel kér-