Képviselőházi napló, 1901. XIV. kötet • 1903. márczius 27–április 25.
Ülésnapok - 1901-251
251. országos ülés 1903 Előrelátás nélküli politikát folytatni a t. miniszterelnök urnak annál kevésbbé lett volna szabad, mert, a katonai követelésektől egészen eltekintve, az elégedetlenség az országban általános minden téren, a kormány egész politikájával szemben. Igaz, hogy a katonai kérdés most legközvetlenebbül érint bennünket s a fölhalmozódott robbanó anyag között a legalkalmasabb gyújtó eszköz, de a mikor azt látja az ország, hogy az ő rettentő, nyomasztó helyzetének enyhitésére semmi sem történt, azon ígéretek közül, a melyeket a t. miniszterelnök ur tett, egy sem került beváltásra; a mikor azt látja, hogy a mi gazdasági önállóságunk helyett anyagi érdekeink négy teljes éven át újból csak a bizonytalanság romboló veszedelmei felé hajszoltattak és a mikor ezen négy év után is annak csak ujabb lekötése előtt állunk, a mikor szocziális téren a javulást alig tapasztaljuk, a mikor a nemzeti kultúra fejlesztésében négy teljes esztendőn át alig történik valami, a mikor a közigazgatás javitásának munkájában is alig látunk számbavehető jelenségeket, (Igaz! Ugy van! a szélsobaloldalon.) a mikor ezen egész hosszú idő alatt, aj melynek zavartalan békéjét élvezhette a t. miniszterelnök ur és kormánya a többséggel együtt, nem történt semmi egyéb, mint — hogy mégis igazságos legyek — a gyermekvédelemnek igen üdvös reformja és hogy a közigazgatás egyszerűsítése iránt történtek lépések, valamint hogy legutóbb a kMándorlási törvényt is meghoztuk; a mikor, t. képviselőház, ezzel a három dologgal szemben, a melynél sokkal többnek a beváltására volt ideje az igen t. miniszterelnök urnak abban a paradicsomi békességben, a melyben eddig élhetett, nem történt semmi több: akkor ne csodálkozzék a t, miniszterelnök ur, hogy ha a nemzet még reményét is tűnni látja annak, hogy tőle egyebet is várhatna, mint épen azt, a mit soha be nem jelentett a nemzetnek, a miről a nemzet sem a kormánypárti t. képviselő urak programmbeszédeiből, sem pedig a trónbeszédből soha nem értesülhetett, t, i. csak terheinek emelését várhatja és helyzetének semmi könnyebbülését nem remélheti. (Igaz! Ugy van! a szélsobaloldalon.) De, t. képviselőház, nem én állítom azt, hogy az ország helyzete ilyen nyomasztó és ilyen vigasztalan; van nekem ezen állitásom bizonyítására egy nagyon erős fegyver a kezemben : itt van a j)énzügyi bizottság általános jelentése, a mely konstatálja azt, hogy az egyenes adók és a fogyasztási adók terén is a bevételekben micsoda enormis hanyatlás állott be a korábbi eredményekkel szemben, és azt mondja a pénzügyi bizottság, hogy arra a meggyőződésre jut, ezeket a számokat elemezve, hogy »egyelőre bezárult mögöttünk a nagyobbszerü feleslegek és pénztári készletek korszaka*. Azt mondja a pénzügyi bizottság, hogy »a tartalékok, a melyekre az előttünk isáprilis 22-én, szerdán. 351 méretes utolsó zárszámadással szemben általában biztonsággal számithatunk, csekély összegre redukálódnak« és figyelmeztet arra, hogy »ha állami jövedelmeink fő csoportjait egyenkint vizsgáljuk, alig akadunk olyanra, melynél a teljesítő képesség fokozása a közeljövőben várható volna.« Nohát, t. képviselőház, mikor egy olyan testület, mint a pénzügyi bizottság, tesz ilyen kijelentéseket és figyelmeztet bennünket arra, hogy az ország teljesítőképessége hanyatlásnak indul, annak fokozását várni nem lehet, s vele szemben mégis ilyen tehertöbblettel járó követeléseket formál s azok mellett állhatatosan és a megnyilatkozott nemzeti ellenállás daczára makacsul megmarad a kormány — hogy ez micsoda kormánybölcseség, ennek további birálgatásával én a t. házat fárasztani nem kívánom. /Halljuk ! Halljuk! a szélsobaloldalon.) És mégis azzal a váddal állunk szemben, hogy egyoldalúak vagyunk. A kormány beláíja azt, — mondják — hogy bizonyos nemzeti engedményeket tennie kell, mi vagyunk tehát a makacsok, a mikor ezeket nem respektáljuk, a a mikor ezek daczára nem hagyunk fel az ellenállással. Hát, t. képviselőház, hogy is állunk tulajdonképon ezekkel az engedményekkel ? (Halljuk ! Halljuk!) Én azok után a követelések után, a melyeket felállítottunk, a melyeket jwogrammunkbaii következetesen követelünk, sürgetünk, állítom, hogy az »engedmény* fogalom már magában véve nem egyéb, mint arczpiritó szégyen. (Ugy van! a szélsobaloldalon.) Hát azt kérdem én, vájjon meghódított nép-e ez a nemzet, hogy a nagylelkű hódító most engedményekkel enyhítsen a mi helyzetünkön ? Hát a mi állami önállóságunk, csorbíthatatlan, elévülhetetlen jogainknak érvényesülése engedményekre szorul? (Tetszés a szélsobaloldalon.) És azután, t. képviselőház, nem a legerősebb bírálata-e a mi mostani fogyatékos alkotmányosságunknak és egyúttal nem szoIvorú bizonysága-e a kormány vergődő tehetetlenségének, hogy ezek a hirdetett engedmények tulajdonképen most is csak a levegőben lógnak ? (ügy van! a szélsobaloldalon.) Méltóztassanak csak visszaemlékezni! Hiszen mi rámutattunk már arra, de ebben a vitában sem lehet mellőzni azt, hogy mik történtek az osztrák parlamentnek ugy alsó, mint felső házában? Nem elfogadták-e ott az alsó házban Lueger határozati javaslatát, a mely homlokegyenest ellentétben áll a t. honvédelmi miniszter urnak és a t. miniszterelnök urnak a jelvényekre vonatkozó ÍgéreteMel ? Nem hallottuk-e az osztrák urakházában a szónokoknak egész sorozatát, a kiknek nyilatkozatai mind merőben ellenkeznek ezekkel az u. n. vívmányokkal? Ezekre való hMatkozással mondta a t. honvédelmi miniszter urnak osztrák kollegája, hogy micsoda legfelsőbb akaratnak kijelentésére és ismétlésére van ő felhatalmazva? Ezekkel