Képviselőházi napló, 1901. XIV. kötet • 1903. márczius 27–április 25.
Ülésnapok - 1901-245
224 245. országos ülés 1903 Elnök: Az interpellácziókra tehát később meghatározandó napon fognak a válaszok megadatni. Következik Várady Károly képviselő ur interpellácziója ifj. Ragályi Géza egyéves önkéntességi ügyében, a honvédelmi miniszterhez. Minthogy a képviselő ur nincs jelen, következik Szombathy György képviselő ur interpellácziója a miniszterelnökhöz és a földmMelésügyi miniszterhez az aradmegyei nagyhalmágyi és borossebesi járások gazdasági üzemterveinek revíziója és az itteni hegyvidéki román nép inségviszonyai tárgyában. Szombathy György: T. ház! (Halljuk! Halljuk ! jobbfelöl.) Sietek mindenekelőtt kijelenteni, hogy tekintettel, az idő előrehaladott voltára és tekintve, hogy a mai napra több interpelláczió is van bejelentve, ennélfogva ezúttal nem szándékozom a t. ház figyelmét hosszasabban igénybe venni, (Halljuk! Halljuk.') hanem . . . Rákosi Viktor: Van idő! Szombathy György: . . . iparkodni fogok beszédemet (Halljuk! Halljuk! a jobboldalon.) lehetőleg rövidre szabni annyMal is inkább, mert remélem, hogy a költségvetés tárgyalása során alkalmam lesz majd mindazokat az észrevételeket megtenni, a melyek az 1898. évi XIX. törvényczikk, vagyis az uj erdőtörvény végrehajtásával kapcsolatosak. (Halljuk! Halljuk! jobbfelöl.) Ez alkalommal is pusztán csak ama szoIvorú állapotra akarom a t. ház figyelmét ráirányítani, a melyben az általam képviselt jószáshelyi területhez tartozó nagyhalmágyi és borossebesi járások szegény hegyvidéki népe sínylődik, és ezzel kapcsolatosan azokra a bajokra is rá kívánok mutatni, a melyek ezt a tarthatatlan helyzetet is előidézik. (Halljuk! Halljak! jobb felöl.) A mi már most elsősorban ennek a hegyvidéki népnek szoIvorú helyzetét illeti, erre nézve gyakori körutazásaim alkalmával szerzett személyes tapasztalataimból konstatálhatom, hogy ez a lehető legszánandóbb, ugy, hogy az embernek szinte megesik a szMe, ha arra gondol, hogy azon a vidéken, a hol azelőtt megelégedés és boldogság tanyázott, ma a nélkülözés és nyoIvor ül diadalt, és a népnek ezrei betevő falat nélkül szívszorongva várják a t. kormány segítő akczióját. Madarász József: 67-es alap! Szombathy György: E hegyvidék népének legfőbb baja, hogy állandó közgazdasági művelésre alkalmas földje nincs, mert az a kis földecskéje, a mije van, oly magasfekvésii, sziklás és terméketlen talajú, hogy azon a mindennapi kenyér meg nem terem. Különben e nép a kenyeret csak híréből ismeri, mert nagyon ritkán jut hozzá, a mennyiben rendes eledele a kukoriczamálé. Ezt a kukoriczamálét is azonban csak ugy szerezheti meg, ha gyümölcstermése beüt és azt az Alföldön gabonára kicserélheti. Minthogy azonban a múlt évben a gyümölcsáprilis 'i-én, szombaton. termés a kedvezőtlen időjárás és a korai fagyok következtében teljesen megsemmisült, e cserére nem volt a népnek alkalma, és ma még máléja sincsen. Ily körülmények közt, t. ház, valóban csodával határos e szegény népnek heroizmusa, a melylyel sorsát viseli, és a melylyel ezen a vidéken, a hol más nép alig élhetne meg, oly rendületlenül kitart. (Halljuk! Halljuk! a jobboldalon.) Ily helyzettel szemben az ember elé szinte önkéntelenül is az a kérdés tolul, hogy hát mi az, a mi ezt a népet arra ösztönzi, arra az önmegtagadásra, és arra, hogy létfentartási minimumát is redukálja, akkor, a midőn azt látja, hogy a népnek ezrei jobb hazát keresnek ? Mi más ösztönözné, mint az a lángoló hazaszeretet, a mely azt diktálja, hogy itt élned s halnod kell, és a mely szálló ige gyanánt hirdeti: »Fie pänea cát de rea, Tot mai biue in tiara mea«. A mi körülbelül azt jelenti, hogy extra Hungáriám non est vita. Én tehát, a ki alaposan ismerem, gyermekkorom óta ezt a népet, ismerem nyelvét, szokásait, gondolkodását és lelki világát, a ház színe előtt konstatálhatom, hogy abban a román népben a haza szent földjéhez való ragaszkodás érzete sokkal erősebb, semhogy azt a nélkülözés vagy nyoIvor által előidézett keserűség érzete legyőzhetné. De elég ennek a helyzetnek az ecseteléséből! Legyen szabad röviden rátérni arra a bajra, a mely tulajdonképen ennek a helyzetnek, ennek a szorult állapotnak a forrása. Előidézte e bajt e vidék gazdasági üzemtervének hevenyészett, gyors összeállítása folytán előállott az a téves felfogás, a mely a kizárólag állattenyésztéssel foglalkozó úrbéresek legelőigényeMel nem számol. Ennek a kérdésnek egyik további folyománya lett aztán az, hogy az úrbéri legelőilletőségek az erdőtörvény és az erdőtörvény végrehajtásával kapcsolatosan kiadott üdvös miniszteri rendeletek ellenére állami üzemkezelésbe vétettek, és ezáltal nemcsak a legeltetéstől tiltattak el, hanem azok erdősítése is előiratott. Eme folytonos erdősítés következtében állott elő azután az a nagy legelőszükséglet, a mely ezeknek a bajoknak a forrása. A legelőszükségletet növelte még az üzemterveknek az az intézkedése, a mely a vágásterületekre ötévi elő- és ötévi utótilalmat állapított meg. Növelte a legelőhiányt továbbá az is, hogy a marhaitatók, patakok és források közelében levő tisztások is beerdó'sittettek, s ezáltal a legelőterület csökkent. Ily körülmények között sajnos, de nagyon természetes, hogy az erdei kihágások czimén megindított kihágási eljárások napirenden voltak. Hogy ennek következtében az egykor virágzó állattenyésztés és meglehetős nagy marhaállomány is hanyatlásnak indult, az, azt hiszem, önmagától értetődik.
