Képviselőházi napló, 1901. XIV. kötet • 1903. márczius 27–április 25.

Ülésnapok - 1901-244

2U. országos ülés 1903 időkig, soha Magyarország nagyságának emelése, soha Magyarország függetlenségének, önállóságának biztosítása, hanem mindig Ausztriának, Bécsnek és az uralkodóház hatalmi vágyainak kielégítése volt, (Ugy van! a szélsőbaloldalion,) Ezt az állítást már nagyon sok bizonyítékkal erősítették erről az oldalról, a legutóbbi időben a mi kMáló büszkeségünk, Thaly Kálmán t. képviselőtársunk is. (Éljenzés a szélsöbaloläalon.) Ha azonban a t. ház megengedi, pár adattal én is megpróbálom igazolni ezt az állítást. Mert mégis csak bántó dolog az, hogy akkor, a mikor egész multunk annak a bizonysága, hogy a mi pusztulásunk révén mindig csak az osztrák tartományokat és Németországot védelmeztük, akkor most, hogy ugy mondjam, farizeus-képpel elénk állanak és el akarják velünk hitetni, hogy minket féltenek. A példa, melyet bátor vagyok felhozni, minden tekintetben, még az eljárási módot, a czélt illetőleg is hasonló a hadsereg jelenlegi eljárásához. Adatai közismertek, de osztom Eötvös Károly t. képviselőtársam azon véleményét, hogy vannak dolgok, melyeket nem lehet eléggé hangoztatni. {Halljuk! Halljuk!) A történetirónál olvasom, hogy mikor Budának a török általi elfoglalása után Ferdinánd 48.000 főből álló jól felszerelt hadsereget gyűjtött össze, a magyar urak kérték Ferdinándot, hogy mint magyar király személyesen álljon a sereg élére és igy az általános nemesi felkelést rendelje el. Erről azonban a bécsi tanácsosok lebeszélték. Az általános magyar felkeléssel német segitségü magyar hadjárat lett volna abból, ők pedig német hadsereget akartak, a melyben a magyarok csak harczoljanak és szerepeljenek. így történt azután mindig; soha magyar király nem állt többé a magyar hadsereg élére, s a híres magyar hadsereg ugy tűnt el a föld színéről, pedig csak a német császár serege nyelte el.« — Mintha csak a mostani viszonyokról írták volna ezeket: — »Most is csak a,német hadsereg részeként mennek hadjáratba, pedig harminczezren vesznek részt a magyarok közül, a fővezér szinte idegen, Joakhim brandenburgi őrgróf. A német urak féltek, nehogy ugy, a mint itoggendorf, ők is kudarczot valljanak, Pestet akarták tehát elfoglalni, a mi sokkal olcsóbb dicsőség volt. Meg is indokolták, mondván: »Ha a török meglátja nagy számunkat és diadalmunkát, megfélemledik a német erőtől és nem mer Németországba betörni.« — Tehát a hadak nem Magyarországot féltették. És a magyar huszárok itt is csodákat műveltek, de a vezérek ostobaságát — épen ugy, mint a legújabb idők története is mutatja — ők jóvá nem tehették. »Százak estek el, de az ostrom nem sikerült, s a török jöttének hírére elszaladtak a jó németek, mint hogyha csak a mai B,eglement-t tanulmányozták volna, lassan, lassan, lassan. 1543-ban újra jöttek a törökök; ezúttal már hatodszor, az ország határán azonban nem várta őket április 3-án, pénteken. 197 Ferdinánd magyar királynak serege; idegen kapitányaink egyre-másra adták fel a várakat; egyre-másra szöktek el azokból, csupán ott harczoltak r még, a hol magyarok voltak a kapitányok. És a mig igy pusztult az ország, azalatt huszezernyi német hadsereg állott Győrnél, Nyitránál, Pozsonynál, de azok nem Magyarországot védelmezték, hanem Bécset.« A mikor az országnak ilyetén pusztulására gondolok; ha elvonul lelki szemeim előtt az a sötét, kétségbeejtő kép, a melyet a haza földje nyújtott egy-egy török invázió után, eszembe jut, vájjon milyen mérhetetlen tömege a királyi kegynek tehetné jóvá azt a sok bűnt, a melyet, idegen dinasztiák vétkes mulasztása folytán kellett ezen sokat szenvedett nemzetnek végigszenvedni. De folytassuk és okuljunk tovább (olvassa): »Oszszel, szeptember derekán szinte annyi sereggel megérkezett a király, és mMel személyesen jelent meg, az ébredő reménynyel mind több és több magyar sereg gyűlt köréje. Árról volt szó, hogy induljanak visszafoglalni az elvesztetteket, és a király már hidat is veretett a Dunán. De jött a hír, hogy Szulejman hazafelé takarodik; az osztrák tartományi seregek is hazamentek, mert megszűnt a veszedelem. Példájukat követték a tartományi seregek is, a szegény magyar pedig sírva nézte megdicsőült emlékei, legszentebb városai hogyan maradnak pogány kézen. És ettőlfogva a védelem abból állt, hogy adót fizettek a török szultánnak, azt az adót, a melyet a magyar hazának, a magyar nemzetnek a zsebéből sarczoltak.« Ennél a drága védelemnél csak a jelenlegi úgynevezett közös védelmi rendszer drágább. (Ugy van! Ugy van! a szélsöbaloldahn.) Pedig az első habsburgi nem ezt a szerepet szánta Magyarországnak. A mint Schönherr Gyulának könyvében olvasom, »az első habsburgi, a ki a. magyar trónra jutott, azzal a meggyőződéssel foglalta el azt, hogy az uj államszövetségben, ha a viszonyok azt állandóvá teszik, csakis Magyarországot illetheti meg a vezérszerep. A magyar királyságban ismerte fel háza jövendő biztos alapját és készséggel vetette magát alá azon óhajtásnak, hogy udvarát állandóan Magyarországon tartsa és megígérte, hogy ha római királylyá választják, — a választást csak a magyar országos rendek beleegyezése esetén fogja elfogadni. A. magyarok pedig abban a reményben fogadták őket királyukká, hogy a perszonál-unio Ausztriával véget vet a csehországi zavaroknak és meghozza az országnak azt, a mit a Zsigmond által létesített államszövetségtől hiába remélt: egy rendezett viszonyoknak örvendő, erős államszövetséggel növeli a nemzetnek erejét a török ellen való védelemre.« És bár sokszor figyelmeztették az uralkodó családot arra, hogy jövendőbeli boldogságuk érdekében súlypontjukat helyezzék át Magyarországra, s bár a történet bizonyítja, a mint egy 1867-ben Bécsben megjelent röpiratban olvasható, hogy »valahányszor Ausztria meg-