Képviselőházi napló, 1901. XIII. kötet • 1903. márczius 9–márczius 26.

Ülésnapok - 1901-236

236. országos ülés 1903 márczius 24-én, kedden. 365 útra, akkor jöttek vágtatva a lovasok, körülbelül 50—60 darab, de olyan el nem ment mellettem, a melyik rám nem húzott volna. Félholtan vánszorogtam ismerősöm lakására, és egész éjjel borogattam fájós csontjaimat. Kihez menjek panaszra, igen tisztelt szerkesztő ur? Ki ad nekem azért elégtételt, hogy engem tönkretettek? Igazán Texasban élünk, és igazán ne merjen az ember már esti tiz órakor az utczán lenni. Hisz még azt sem tudhattam, melyik vert meg a sok közül, mert a bitangok levették ruhájukról a számot, hogy az ember meg ne tudja őket ismerni. Gyalázatos állapotok ezek, és Isten segedelmével elsején elhurczolkodom a függetlenségi pártkör házából és elmegyek a szabadelvűek közé lakni, hátha ott biztos lesz az életem. (Mozgás és derültség a szélsobaloldalon.) — A szerkesztő urnak alázatos szolgája: Major Károly.« Ezt a levelet is csak azért olvastam fel, hogy konstatáljam azt, hogy mi mindent igenis nem láthattunk, mint a miniszterelnök ur állítja, de a mit láttunk, az nagyon is elég arra, hogy itt a rendőrség és annak eljárása ellen tanúbizonyságot tegyünk. Őszintén megvallom, igen t. képviselőház, hogy a függetlenségi pártkörből általam tapasztaltak mélyen megrendítették bennem azt a hitet, hogy jogállamban élünk, (ügy van! Ugy van! a szélsöbaloldalon.) mert az ott történtek nyilt és gálád arczulcsapásai az igen t. miniszterelnök ur székfoglalása alkalmával tartott beszédének, a midőn a jog, törvény és igazság magasztos elvét hirdette., (Ugy van! Ugy van! a szélsöbaloldalon.) Én e napon jog helyett jogtalanságot, törvényesség helyett törvénytelenséget, és igazság helyett a legundokabb gazságot tapasztaltam. T. ház! Én teljes életemben azt az elvet követtem, hogy ha valakinek hasznára nem lehetek, ártalmára se legyek. (Helyeslés a szélsöbaloldalon.) Ezt az elvet fogom követni mai felszólalásomban is és kijelentem, hogy lehetőleg tárgyilagos leszek. (Halljuk! Halljuk! a szélsöbaloldalon.) Ott kezdem tapasztalataim elmondását, a hol azok tényleg megkezdődtek. Délután fél hat óra tájban a »Hungária«-szállóból jöttünk el Balogh Miska képviselőtársammal azzal a szándékkal, hogy kimegyünk a pártkörbe. Mielőtt ide értünk, a Rókus-kórház sarkával szemben levő utczasarkon megszólít egy fiatalember és azt kérdezi; »Nem Egry Béla képviselő úrhoz van szerencsém ?« Az vagyok, mondom. MMel szolgálhatok? Előadja azokat a sérelmeket, a melyek történtek a temetőből való kijövetel alkalmával. Igen természetes, hogy egy pillanat alatt száz ember vett bennünket körül, (Halljuk! Halljuk!) és ón, a ki a feltűnést nem szeretem, azt mondtam neki: » Fiatal barátom, ez nem az a hely, a hol ön nekem ezeket elmondhatja, legyen szMes egypár társával egy óra múlva a pártkörbe feljönni, ott sérelmeiket fel fogjuk venni.« Ezzel el akartam menni, a mikor az a fiatal barátom ezt mondja: » Kérem, képviselő ur, itt a Népszínház háta mögött álló ház udvarán van egy csapat lovasrendőr és én ugy vagyok értesülve, hogy vagy nyolcz-tiz egyetemi hallgatót behajtottak az udvarba; (Halljuk! Halljiűc!) biztosan azonban nem állithatom.* Én meg akarva erről győződni, Balogh t. képviselőtársammal elmentem oda, és megszólítottam egy rendőrt, hogy igaz-e az, hogy egyetemi polgárok vannak letartóztatva? Azt mondta, hogy nem. Ki is nyitottam az ajtót és meggyőződtem róla, hogy az udvarban lovasrendó'rökön kMül más nem volt. Ekkor lakásomra mentem, honnan rövid idő múlva felmentünk a pártkörbe. Mikor oda felértünk, az egyetemi ifjaknak egy körülbelül 50—60 tagból álló küldöttsége volt már a pártkörben és ott előadták sérelmeiket. De még be sem fejezhették sérelmeiknek előadását, midőn egyszerre jajkiáltásokat, lovak dobogását és patkók csattogását hallottuk és kinyitva az ablakokat, kinéztünk és abban a pillanatban láttuk az első attakot, melyet a lovas- és gyalogrendőrök kMont karddal a legbékésebben álló polgárok ellenében intéztek, a nélkül, hogy csak egyszer is felszólították volna őket a szétoszlásra, a nélkül, hogy csak egyszer is kürtjelet adtak volna arra, hogy itt lovastámadás van készülőben. Pedig én ugy tudom, t. képviselőház, hogy az a rendőrtisztviselő, mikor a közönséggel szemben támadást akar intézni, köteles előbb a közönséget háromszor felszólítani, vagy köteles háromszor kürtjelet adni és csak a harmadszori kürtjel után van joga a közönség közé lovagolni. (Ugy van! Ugy van! a szélsöbaloldalon.) és akkor sem kMont karddal. Felolvasta Vázsonyi Vilmos t. képviselőtársam a törvény rendelkezését, hogy kMont karddal csak akkor támadhat az a rendőr, ha saját életének veszélyeztetése forog szóban. Pichler Győző t. képviselőtársammal együtt kinéztünk az ablakon, mikor ezek az attakok, a melyeknek se szeri, se száma nem volt, megindultak és őszintén, nyíltsággal mondhatom, egyetlenegy esetben sem szólította fel a rendőrség a közönséget a szétoszlásra, de különben is ott az első attak után nem is volt több, mint 50 — 60 emberből álló kíváncsi csoport, mely sétálás közben megállott és nézte, hogy a mentők hogyan viszik el és hogyan hozzák a sebesülteket és teszik kocsikra. Az attak ugy történt, hogy az egyik oldalról jött a lovas attak, a másik oldalról pedig a gyalogsági attak, ugy, hogy a közönség sem előre, sem hátra nem menekülhetett, hanem kénytelen volt az utczán át szaladni és a szomszédos kapukba és üzletekbe menekülni és akkor a rendőrök kMont karddal utánuk eredtek és a kapukban meghúzódó csendes tömeget és az