Képviselőházi napló, 1901. XII. kötet • 1903. február 17–márczius 7.

Ülésnapok - 1901-210

210. országos ülés 1903 február 10-én, csütörtökön. 63 hogy még a török ellen is ő Felsége a magyar katonasággal, a magyar nemzet azon fiaMal, a kik katonai szolgálatokat teljesítenek, rendelkezhessék. Már pedig, ha a rendelkezés fejedelmi jog lett volna, akkor nagyon természetes, hogy a bécsi békekötésbe ezt a pontot beiktatni lehetetlenség lett volna. Ott van, t. ház, az 1625 ; XXXV t.-cz,, a melyben ki van mondva, hogy addig is, mig a külkatonaság ki nem vitetik, e katonaság — tehát a magyar katonaság — magyar kapitányok, magyar törvények alatt álljon és a nádortól függjön. Az 1715 : VI. t.-cz. pedig világosan ekként fejezi ki a katonai kötelezettséget: »A nemesek az ország védelmére katonáskodni tartoznak«; tehát nem Ausztria érdekében, hanem tisztán az ország érdekében tartoznak katonáskodni. (Ugyvan! Ugy van! a szélsöbaloldalon.) Midőn pedig 1715-ben a rendes katonaság behozatott, az 1715 : VIII. t.-czikkben az foglaltatik, hogy » . . . rendezett katonaság lenne minden eshetőségre tartandó . . .; a segéiylet és szükséges adózás tárgya országgyülésileg a Rendekkel elhatározandó lesz«. Tehát a katonai erőre vonatkozó rendelkezési jog egyenesen az országgyűlésnek tartatott fenn. (Igaz! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Nem áll tehát az, hogy ez fejedelmi jog lett volna. De, t. képviselőház, nagyon sokan abból a téves felfogásból indulnak ki, hogy midőn a magyar országgyűlés a királyi család nőági örökösödését 1723-ban megállapította, ez a nemzet katonai szuverenitásának kérdését is érintette volna. Megjegyzem, e törvényt nagyon helytelenül és nagyon tévesen nevezik szankczió pragmatikának, mert az egy önálló, valódi magyar törvény, a mely azon az utón, a melyen létrejött: t. i. törvényhozási utón, bármikor meg is változtatható, s a mely lényegesen különbözik az igazi u. n. szankczió pragmatikától, vagyis azon családi intézkedéstől, a melyet III. Károly az ausztriai trónt illetőleg tett; hiszen ez ez utóbbi tartalmára nézve is lényegesen különbözik a mi 1723-iki törvényünktől, a mennyiben az osztrákban semmiféle feltétel nincs megszabva, a mely mellett az utódok trónra léphetnek s azonkívül ott nincs a nemzetnek fentartott joga, mig Magyarország számára még a királyválasztási jog is fenn van tartva. Sőt a mi szintén lényeges, náluk nem is ugyanazon ágakra terjed ki a trónörökösödési jog, mint a melyre Magyarországon. Már pedig, t. képviselőház, a tévesen szankczió prakmatikának nevezett 1723 : évi I. és II. t.-cz. meghozatala után is a magyar nemzet a maga katonai szuverenitását érintetlenül fentartotta és gyakorolta. (Igaz! Ugy van! a bal- és a szélsöbaloldalon.) Mielőtt a vonatkozó törvényekből idéznék, t. ház, csak azt tartom szükségesnek megjegyezni, hogy III. Károly maga is még 1723-ik évi királyi leiratában a magyar állandó katonaságot »militia nostra nationalis hungarica«-nak czimezi, tehát egyenesen elismeri, hogy az magyar nemzeti hadsereg. De, t. képviselőház, ott van az 1741. évi XXII. törvényczikk, a mely igy első pillanatra kis jelentőségűnek látszik, a melynél azonban, a nemzet jogai szempontjából, a katonai ügyekre vonatkozólag alig van egy-egy fontosabb törvényhozási intézkedés. E törvény meg akarja határozni azt a vitássá vált kérdést, a mely az 1715. évi VIII. törvényczikk alkotásánál bizonyos kérdéseket nyitva hagyott; meg akarja határozni azt, hogy akkor, a midőn az ország megtámadtatik külellenség által és sürgős háború veszedelme miatt nem lehet az országgyűlést egybehMni: vájjon összehívhat]a-e a király azt az országos bizottságot, a mely megadhatja a sürgősen szükséges seregeket. Es ebben a törvényben az mondatik (olvassa): »Akképen világosittatik fel az 1715. évi VIII. törvényczikk, hogy minden más esetben, csak ha az ellenségnek véletlen Magyarországba berontása, vagy épen ez országot érdeklő égő háború akadályozná a közországgyülésre való megjelenést, a mondott törvényczikkben kijelelt országgyűlés egybehMásának helye van.« Tehát nem akkor, ha Ausztriát fenyegette a veszedelem, — arról első sorban neki kellett gondoskodni, — hanem igenis akkor, ha Magyarországot, ha ezt az országot fenyegette a háború közvetlen veszedelme, volt joga ő Felségének gondoskodni az országnagyok közbejöttével a szükségesnek mutatkozó védelmi eszközökről. Ha a nemzetnek ez a joga nem volna fentartva, ugy lehetne talán állítani, hogy a fejedelem szabad rendelkezési joga megvan, de igy azt állítani, hogy Magyarország katonai szuverenitása érintve van, teljes képtelenség. Teljes képtelenség különösen, ha méltóztatnak figyelembe venni az 1741. évi LXVL törvényczikket, a mely itt már több alkalommal idézve lett, a mely Mária Terézia fenyegetett trónjának a megmentésére adta meg a katonai segítséget. Ebben a törvényben nagy körültekintéssel adták meg a segélyt őseink. Azt mondják ugyanis: »ő királyi felsége személyének védelmére«. Tehát megint nem Ausztria, hanem a szorongatott királyné védelmére, annak a királynénak a védelmére, a kinek nagy birodalmában Magyarországon kMül nem volt annyi helye, hol anyává lehetett volna. Azt mondja továbbá: »az ország és szent koronájának az ellenséges háborgatások elleni megoltalmazására«. Hát lehet ebből azt kimagyarázni, hogy Magyarország Ausztria érdekében katonai terheket, katonai kötelezettségeket vállalt magára ? Azt gondolom, hogy nem. De van ebben a törvényben egy további intézkedés, a melyre beszédem további folyamán szükségem lévén, azt most már idézem. Azt mondja ugyanis: »az ekkénti katonaság a megye jegye, vagyis zászlói alatt az 1595: XVII, az 1596: XI, az 1598 :V.