Képviselőházi napló, 1901. XII. kötet • 1903. február 17–márczius 7.

Ülésnapok - 1901-211

94 211. országos ülés 1903 február 20-án, pénteken. hatják a Karok és Rendek az 1723-cliki példából, a midőn az ország hasztalan mondott ellent a biztosok nem kMánatának, hanem követelő parancsának.« Ezt a főrendek mondják 1764-ben az alsóházhoz intézett üzenetben. Ok pedig bizonyosan nagyon jól tudták, hogy 1723-ban mi történt. (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) De az is köztudomású, hogy az 1723:1. és II. törvényczikk megszavazása után Pálffy Miklós nádor és horvát bán nagy jószágokat kapott, az esztergomi érsek. Keresztély Ágoston, a kalocsai érsek, gróf Csáky, a nyitrai püspök, Erdődy nagy apátságokat, drágaköves kereszteket, nagyértékü gyűrűket stb. kapott, Hunyady Lászlót kinevezték személyilökké, Szluha Ferencznek, a ki indítványozta a törvények elfogadását, báróságot adtak, kanczelláriai tanácsosságot ós 24.000 forint értékű birtokot, Nagy István, az alnádor 20.000 forint értékű birtokot, a protestáns rendek közül Prileszky 6000 forintot, Jeszenák pedig 4000 forintot kapott. Endrey Gyula: Drága választás! Bizony Ákos: Azt hiszem tehát, hogy nem lehet erre a körülményre sem hMatkozni akkor, ha be akarják bizonyítani, hogy mi volt a mi őseink politikája. (Ugy van! a széls'úbaloldalon.) Többször hMatkozás történt ennek a vitának folyamán a felségjogokra és ebből némelyek azt a köyetkeztetést vonták le, hogy a hadügyek körül vannak bizonyos felségjogok, a melyek lehetetlenné teszik az országgyűlésre nézve azt, hogy a hadsereg felett legjobb belátása szerint szabadon intézkedhessek. HMatkoznak az 1867: XII. törvényczikk 11. §-ára, a mely azt mondja, hogy ő Felsége alkotmányos fejedelmi jogainál fogva mindaz, a mi az egész hadseregnek, tehát a magyar hadseregnek, mint az összes hadsereg kiegészítő részének egységes vezényletére, vezérletére és belszervezetérc vonatkozik, ő Felsége által intézendőnek ismertetik el. Hát ez a törvényczikk, fájdalom, csakugyan igy szól, de ez a törvényczikk egyáltalában nem folyik a mi régi alkotmányos törvényeinkből, sőt azokkal homlokegyenest ellenkezik. A magyar közjog nagyon kevés felségjogot ismer és azok sem úgynevezett rezervált jogok, hanem mind olyanok, a melyeket a nemzet ruházott át a maga királyára. (Ügy van! a szélsőbaloldalon.) A magyar király felségjogai leginkább pénzügyi természetűek voltak. Vonatkoztak a harminczadra, a bányákra, a pénzverésre; az úgynevezett lucrum camerae-re. De már a közigazgatásnál, igazságszolgáltatásnál a nemzet teljes mérvben osztozott a királylyal a jogokban. Nemcsak a vármegyékben estek választás alá a közigazgatási és egyszersmind törvénykezési tisztviselők, de maga az ország első hMatalnoka, a nádor is a nemzetgyűlés által választatott, sőt régebben a legfontosabb polgári és büntető ügyek magán az országgyűlésen intéztettek el. Tehát, a mint mondtam, a közigazgatás és igazságszolgáltatás joga meg volt osztva egyenlő mértékben a király és a nemzet között. így volt ez az állami igazgatás többi ágaiban is és ép azért a magyar közjog szerint a felségjogok nem a király személyét, hanem a szent koronát illették, (Ugy van! a szélsőbaloldalon.) a melynek pedig a nemesség, az akkori politikai nemzet is tagja volt, membrum sacrae coronae. De nem voltak ilyen kizárólagos felségjogok a hadügyek terén sem. Igaz, hogy a magyar király rendelkezett az u. n, királyi sereggel, a melyet maga tartott fenn a saját jövedelmeiből, de ugyanezen jogok illették meg akármelyik főurat a saját bandériuma felett, a melylyel ő szintén szabadon rendelkezett. De a tulajdonképeni nemzeti hadsereggel a király korlátlanul sohasem rendelkezett. Nem akarom a t. házat untatni, (Halljuk! Halljuk!) hisz előttem már számtalan elvtársam hMatkozott azon törvényekre, a melyek bizonyítják, hogy a magyar nemzet folytonosan fentartotta azon jogát, hogy a hadsereg-szervezet minden részletéről maga országgyülésileg teljes joggal határozzon. (Ugy van! a szélsőbaloldalion.) Törvénykönyvünk hemzseg azoktól a törvényektől, a melyekben a nemzet a hadsereg feletti rendelkezési jogának legeminensebb kifejezéseit adják. Hiszen törvényeink utasítják, kötelezik például a királyt és királynét arra, hogy saját jobbágyaik után ők is állítsák ki a megszavazott telekkatonaságot. Meghatározzák törvényeink, hogy a királyi bandériumnak hány főből kell állania, utasitják a királyt arra, hogy tegyen eleget a maga honvédelmi kötelezettségének, a várakat lássa el elegendő őrséggel és annak zsoldját pontosan fizesse. Utasítás foglaltatik egyes törvényekben arra nézve, hogy a király a maga hadseregét kellő időben állítsa ki és egyesülve a nemzet hadseregével, igyekezzék kiűzni az ellenséget az országból. Szóval a hadsereg-szerkezet körül sincsenek olyan felségjogok, a melyek régebbi törvényeink szerint a magyar királynak jogot adnának arra, hogy a hadsereg-szervezet felett a nemzet meghallgatása nélkül önállóan, függetlenül rendelkezhessék. (Ugy van! a szélsőbaloldalon.) E helyütt nem tartom feleslegesnek megjegyzést tenni egy rossz szokásra, (Halljuk! Halljuk! a mely még Holló Lajos t. képviselőtársamnak határozati javaslatába is becsúszott; az t. i., hogy a magyar királyt legfőbb hadúrnak nevezik. Igaz, hogy a hadúr szószerinti fordítása a német Kriegsherrnek és a Kriegsherr alatt a német csakugyan azt érti, de nálunk a hadúr kifejezés mást jelent. A mi költőink hadúrnak a magyarok pogány istenét nevezték, s a midőn azt mondja Vörösmarty a maga »Áldozat« czimü drámájában, hogy : »Szabolcs vezér megölte ellenét és érte számot csak Hadúrnak ád«, bizony nem a királyt értette alatta, hanem a magyarok Istenét, A mi honfoglaló őseink egész életüket harczban, há-