Képviselőházi napló, 1901. XI. kötet • 1903. január 24–február 16.

Ülésnapok - 1901-207

207. országos ülés 1903 február í6-án

; hétfőn. 453 jáig országszerte, minden vármegyében, mindenütt hiány nélkül felállíttassanak és aztán folytonosan készen tartassanak.« íme, a zsoldos hadsereg rendszerének korszakában alkotnak törvényt az országlakosok, a Karok és Rendek arról, hogy a hadvezetésben semmi mulasztás ne történjék; nem bízzák a királyra, nem adják oda neki felségjogként a kezébe ezen intézkedést, hanem a nemzet tanácsa maga akar gondoskodni országának védelméről. Az önálló hadsereg eszméjének lényegét tehát annyira fentartják, hogy mintegy utasítást adnak a királynak arra nézve, hogy vizsgáltassa meg a sereget, vájjon az a hadvezetés szempontjából rendben van-e? Mindez azért történt, mert az ország látta már II. Ulászló alatt, valamint a későbbi két idegen király alatt is, hogy a nemzet csalatkozott királyában; ezért az 1507. évi VI. dekrétum 5. czikkelyében elrendeli a fent emiitett intézkedést, a melynek szüksége már Albert uralkodása alatt merült fel. De nézzük, t. miniszterelnök ur, vájjon gondoskodott-e a nemzet az ő hMatásáról, megfelelt-e nemzeti kötelezettségének, mikor Albert alatt 1439-ben a királynak még családi ügyeibe is beleavatkozik a nemzet ? Azt mondja az a dekrétum, — és ezt szentesitette a király, jónak, kedvesnek, helyesnek fogadta el, ígérte, hogy megtartja és másokkal is megtartatja, hogy : — » Leányaink kikázasitása felett Magyarországunk főpapjainak, báróinak és nemeseinek, valamint az atyafiaknak, rokonoknak és országaink meg tartományaink alattvalóinak tanácsával fogunk határozni.« Kern mindegy volt a nemzetre nézve, bár idegen vérű király ült a trónján, hogy ki fogja elvenni annak leányát. Azért tehát beleszólási jogot biztosított magának. (Helyeslés a szélsöbaloldalon.) II. Ulászló felhívott dekrétumában a következő intézkedések foglaltattak: »Hogy a királyi felség mindent, a mi ennek az országnak ügyeit illeti, ezután az emiitett ülnök uraknak és egyéb tanácsosainak tanácsával cselekedjen és a mit az ő tudtukon kívül tenne, annak semmi ereje és hatálya ne legyen.« így gondolkozik egy önérzetes nemzet, hogy saját akaratával valósuljanak meg azok a czélok, a melyeket meg akar valósítani. (Tovább olvassa): »Ezeken kívül az összes végvidéki tisztségeket, t. i. az erdélyi Vajdaságot, a székely ispánságot, a horvát-dalmátországi bánságot, a temesi ispánságot és más végvárak kapitányságát ugyanazon ülnök uraknak és többi tanácsosoknak tanácsával jól érdemesült személyeknek adományozza.« Nem volt tehát joga a császárnak arra, hogy olyan Krix-Kraxhammereket nevezzen ki, a milyenek neki tetszenek, hanem magyar tanácsosainak közbevonásával kellett tisztjeit kineveznie. (Tovább olvassa): »Ugy mindazonáltal, hogy a következő végvárakat mindenkor két személynek adja tisztségül, kiknek egyike mindig a várban tartozik tartózkodni, a kiket, valamint a ráczországi deszpotát is, a kinek egy végvárat kell fentartania, — akkor lehetett beszélni NagyMagyar országról — fizetéseikre nézve mindenkor teljesen ki kell elégíteni. Annyira önálló volt a hadsereg, hogy Ulászló 1507. évi 4. dekrétumának 6. czikkelyében a következőket parancsolja meg a királynak: »A királyi Felségnek ennek az országnak régi szokásánál és a közönséges dekrétum erejénél fogva az ország védelmére 1000 lovast kell tartania, a kiknek egyébiránt valamennyieknek magyaroknak kell lenniök. Ezek közül 400-at királyi Curiájában maga körül köteles tartani.« Nem őriztethette tehát saját

1 becses testét idegen katonákkal, hanem 400 magyarral kellett azt körülvennie. (Tovább olvassa): »4. §. E végvárakat a nádori és országbírói emberek a jövőben minden évben vizsgálják meg.« A mint tehát látjuk, t. ház, nem biztak abban, mint a hogy ma bízunk, hogy az ország határait elkonfiskálják, és hogy azok csak egy idegen érzésű hadsereg védelmére legyenek bízva, hanem még akkor is, a midőn nem magyar volt hadsereg, meghagyta a nemzet a királynak, hogy hogyan gondoskodjék az ország védelméről. Hogyan beszélhet tehát a miniszter ur arról, hogy Magyarország nem tartotta fenn jogát a törvényekben egy önálló magyar hadsereg tartására vonatkozólag ! (Ugy van ! Uqy van! a szélsöbaloldalon.) Az addigi törvények épségben tartására a szomorú véget ért II. Lajos királyt az 1523. évi Y. dekrétum 41. czikkelyében szintén utasítja a nemzet. Ez az 1523. évi V. dekrétum így szól (olvassa): »Nemeseknek és hadnagyoknak hadba való vitele czéljából állítson be a királyi felség az egyes megyékbe kapitányokat és lássa el őket illő fizetéssel.« Hogy milyen kapitányokat, azt az előbbi törvény intézkedéseiből láttuk; azok csak magyarok lehettek, sőt csak magyarok lehettek a királyi testőrző katonák is, (Olvassa:) . . . »a kik eme csapatokat még a közönséges hadbamenetel ideje előtt is vizsgálják meg. Minden nemes a maga ilyen csapatait is köteles abban a vármegyében magával vinni, a hol lakik«. T. miniszter ur, én azt hiszem, hogy ha így visszafelé haladunk Magyarország törvényhozási intézkedéseiben, sehol nyomát nem találjuk annak, hogy a nemzet lemondott volna arról a jogáról, hogy hadereje felett önállóan rendelkezzék, (Ugy van! Ugy van! a szélsobaloldalon.) ellenben mindenütt elébe állithatom a t. miniszterelnök urnak és a t. honvédelmi miniszter urnak a törvényes intézkedéseiket, mint állításaiknak ékesen szóló czáfolatait, hogy a nemzet igenis mindig gondoskodott a maga haderejéről, és pedig a saját nemzeti felfogása szerint. De egy igen fontos államjogi tényt is látunk ezen idézett törvényczikkekből, látjuk nevezetesen a magyar törvényhozás szellemét kidomborodni ; látjuk azt, hogy itt a király s a nemzet