Képviselőházi napló, 1901. XI. kötet • 1903. január 24–február 16.

Ülésnapok - 1901-206

400 206. országos ülés 1903 február ík-én, szombaton. vonatkozó javaslatot, a kik ezt most nem tartják szükségesnek. (Ugy van! Ugy van! a szélsöbälóldalon.) így tehát az önmaguk álláspontját gyengítik ezen érveléssel. Nézetem szerint a harmadik érv sem állhat meg, hogy t. i. a közigazgatás mégis tisztább lett, a melyre nézve az illető felszólalt képviselő ur olyan nagy emfázissal kérdezte, hogy »hát ez semmi ?« Nem semmi, hanem elég. Mert hiszen, ha én részemről a kormánypárton ülnék, nagyon keserűen köszönném meg azt a bókot, ha a volt nemzeti párt valamely tagja azt mondaná, hogy »csak azért tisztult meg a közigazgatás, mert mi is bele mentünk abba a pártba,« tehát náluk nélkül a régi kormánypárt a közigazgatást nem tette volna tisztábbá. (Derültség és tetszés a szélsőhaloldalon.) Nem azért lett tisztábbá a közigazgatás, mert a régi nemzeti párt bement a pártba, hanem azért, mert azelőtt már olyan piszkos volt, hogy még a régi kormánypártiak is megrestelték, és mert az egész ellenzék követelte, és a nemzet érdekében joggal követelte, hogy annak a régi gazdálkodásnak vége szakadjon. (Elénk helyeslés a szélsöbaloldalon.) Felhozott azután még egy mentséget az illető képviselő ur, hogy t. i. ők a maguk részéről a kormánypárt értekezletén őszintén előállottak kívánalmaikkal, és megnyugtatására szolgált az, hogy azon kívánalmak egy részét a honvédelmi miniszter ur félig-meddig teljesíthetőnek mondotta, azonban határozott, kötelező ígéretet csakugyan nem tett arra nézve, hogy azokat elfogadja és érvénybe lépteti; a követelések másik részét pedig nem utasította vissza. Valóban igen nagy szerénység, ha valaki megelégszik ezzel, és ha húsz esztendei politikai küzdelem és nyíltan vallott elvek szerinte már diadalt arattak azzal, hogy a honvédelmi miniszter ur nyíltan nem utasítja vissza azokat a kívánalmakat. Hiszen, ha az illető képviselő ur azt mondotta, hogy ha ezen óhajtások nem teljesülnek, ő fentartja magának a cselekvés szabadságát, és a honvédelmi miniszter ur az ő nála megszokott őszinteséggel azt mondja: »ám, tessék megtartani a cselekvési szabadságot* : ez körülbelül azt jelenti, hogy az ajtó, a mint befelé nyitva volt, kifelé is nyitva lesz (Ugy van! Ügy van! a szélsöbaloldalon.) ós akkor lejthetnek ki, a midőn látják, hogy a hallgatás itt csakugyan nem beleegyezés volt, hanem szép alakba öltöztetett megtagadás. De utóvégre is mi vigasztalása lesz a magyar nemzetnek abból, ha egyik vagy másik képviselő nem szavazza meg majd azokat a javaslatokat, hanem cselekvési szabadságát fentartja? Mit nyer az a katona, a kit majd besoroznak; mit nyer az a polgár, a ki keserves adójának felemelését látja, abból a tudatból, hogy Péter vagy Pál nem szavazta meg a javaslatot, hanem cselekvési szabadságát fentartva, félrevonult a küzdelemből ? (Ugy van! Ugy van! a szélsöbaloldalon.) A jó katonának nem az a kötelessége, hogy fentartsa a jogát arra, hogy megfusson, a midőn a veszedelem a legnagyobb, hanem az a kötelessége, hogy helytálljon akkor, a midőn itt a veszedelem, a midőn az a kérdés épen tárgyalás alá kerül. (Élénk helyeslés a szélsöbaloldalon.) Én tehát nemzeti szempontból igen nagy csapásnak tekintem, hogy a régi nemzeti párt beolvadt a kormánypártba. (Igaz! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Ez nagy politikai veszteség, mert megszűnt lenni egy kormányképes ellenzék, a melynek működése és kormányra juthatása mégis bizonyos féket képezett a túlzás, a túltengés ellenében, de erkölcsi szempontból pótolhatatlan csapásnak tekintem, sokkal nagyobbnak, mint a milyen politikai veszteség. Mert a politikai erkölcsökben való hit rendül meg abban a nemzetben, a mely egy nemzedéket lát eltérni régi elveitől: Deák Ferenczet, Tiszát és a volt nemzeti pártot. Itt nem mondom a nemzeti pártnak nagyját, gr. Apponyi Albertet, a ki iránt egyénileg igen nagy tisztelettel viseltetem, mert ő róla még nem tudom, hogy megtagadta-e elveit? A mennyire én az akkori körülményekről értesülve vagyok, ő olyanforma helyzetbe jutott, mint a mely hadsereg át akar csapni a másik hadsereghez, de vezérét túsz gyanánt viszi magával, mert a nélkül mégis restéi átszökni. Az ő biztatása nélkül, vezetése nélkül ment át a nemzeti párt a kormánypártba. Nyíltan elveit ő nem tagadta meg, de remélem és óhajtom, hogy nyíltan ki fogja mondani, hogy régi elveit nem tagadja meg és kellő biztosítékot fog illetékes helyen arra nézve követelni, hogy a mit lángszavával és lelkesedésével két évtizeden át hirdetett, nem tagadja meg, hanem azoknak valósítását követeli. Az ujabb kornak ezen lemondó nagyjai ellenében hMatkozik a mi pártunk a régi kornak olyan nagyjaira, a kik nem tudnak megalkudni és nem tudnak lemondani: Bocskay, Bethlen, Rákóczy, Kossuth egyénileg mertek küzdeni a nemzet jogaiért akkor is, a midőn igazi és teljes győzelemre nem volt kilátás, és egyiknélmásiknál mégis diadalt aratott az eszme. Egyénileg megbuktak, de az egész világ azt mondotta, hogy mégis nekik volt igazuk. (Igaz! Ugy van! a szélsöbaloldalon.) Egyénileg megsemmisültek, de a dicsőség e magasztos példái mégis őket magasztalják a nemzet történetében. (Igaz! Ugy van! a szélsöbaloldalon.) Lehetetlen, t. ház, hogy midőn egy nemzedék a lemondásoknak ilyen sorozatát látja, épen azok részéről, a kikben leginkább bízott, a kik neki a legtöbbet Ígértek, és a kik a legmagyarabbaknak látszottak, és épen akkor tagadják meg elveiket, a mikor ezeknek valósítására a legkedvezőbb kilátás nyilt, hogy ezen tapasztalat mellett* az az egyszerű választópolgár politikai gondolkozásában meg ne zavarodjék, (Igaz! Ugy van! a szélsöbaloldalon.) hogy jellemében meg ne romoljon, erkölcseiben el ne pusztuljon, mert a mi szabad az elsőknek,