Képviselőházi napló, 1901. X. kötet • 1902. deczember 13–1903. január 21.

Ülésnapok - 1901-180

236 180. országos ülés 1903 január 10-én, szombaton. elégíteni. (Élénk helyeslés a szélsőbaloldalon.) De nem erről kívánok beszélni, a mint mondám, hanem az orosz külügyminiszternek, Lambsdorff grófnak bécsi utazásáról. (Halljuk! HalljuJc!) Oroszországnak keleti, keletre irányuló politikáját szemlélve, mindenki meggyőződhetik, a ki a Balkán félszigeteken felmerülő eseteket figyelemmel kiséri, hogy Oroszországnak ez a politikája halad, rohamosan fejlődik és olyan veszélyekkel van tele, a melyek szigorú kötelességévé teszik Magyarországnak, hogy azokat a legnagyobb éberséggel megfigyelje. Mert, a mint már más izben volt alkalmam kifejteni, ha belügyi kérdésekben hibákat követünk is el, hibákat, a melyek egész nemzedékek életét keseritik meg, ugy azokat még mindig ki lehet köszörülni, helyre lehet hozni; a későbbi nemzedékek hazaűsága és bölcsesége helyre hozhatja. A szegénységet jólét válthatja fel, a mint példa van reá az európai államokban, a jogok és polgári szabadságok eltiprását a jogok és polgári szabadságok tiszteletben tartása követheti, szóval ha egy nemzet életében megvan a szívósság, a belügyek terén kiheverhet minden bajt, a melybe belevitték könnyelmű vagy ledér gondolkozású kormányférfiak. De a külpolitikával nem igy van; ott egész másként áll a dolog. A külpolitika megváltoztatja gyökerében a nemzetközi viszonyokat, a külpolitika romba dönt államokat, a külpolitika nemzeteket törül ki az élők sorából. Azért nekünk, kik itt a keleten, az égő kráter szélén állunk, rettenetesen vigyáznunk kell a politikának minden oly mozdulatára, mely meg akarja bolygatni a keleti kérdést. És Oroszországnak ilyen természetű a politikája. Régi keletű, de ilyen természetű. Az a zászló, melyet 25 esztendő előtt Oroszország győzedelmesen végigvitt Törökország területén, a pánszlávizmus zászlaja. Azt most 25 esztendő után újra kibontotta és ha az a zászló diadalra jut, ugy az nemcsak Törökországnak, s a Balkán egyes népei szabadságának bukását jelenti, hanem halálos csapást mér Magyarországra is és Ausztriára is. (Elénk helyeslés a szélsőbaloldalon.) Nagy, végzetes hibát követtünk el 1877 és 1878-ban, hogy az orosz háborút meg nem akadályoztuk. Magyarországnak és Ausztriának minden hatalmával, tekintélyének egész súlyával ellene kellett volna szegülnie az orosz háborúnak, mert ha igy cselekedett volna, ugy nem volna ma Oroszországnak az a szörnyű nagy befolyása keleten, a mi van. De hát akkori külügyminiszterünk, gr. Andrássy Gyula ugy okoskodott, hogy magában az orosz háborúban még nincs veszedelem, a viszály csak a háború következményeiből keletkezhetnék: miután pedig ő biztosítva volt a berlini kongresszus nélkül is arról, hogy ennek a háborúnak következménye reánk nézve más nem lehet, mint Bosznia és Herczegovina okkupálása, szívesen egyezett bele abba, hogy semleges marad. De ennek a semlegességnek a levét most iszszuk meg és rettenetesen iszszuk, mert azon idő alatt Oroszország teljesen a maga befolyása alá kerítette a Balkánt. Ezen befolyást megakadályozni — jő, erélyes külpolitikával, — ez lett volna a mi diplomácziánk kötelessége az elmúlt 25 év alatt. De ezt nem tettük, grőf Andrássy Gyulának meg volt a programmja. Az ő keleti programmjának első feltétele az volt, hogy Ausztria-Magyarországnak semmi körülmények között nem szabad megengednie, hogy Oroszország protektorátust gyakoroljon a Balkán-félsziget keresztény népei felett. És Goluchowsky is megkötötte az 1897-iki szentpétervári egyezséget; de sem az a programm, sem ez az egyezség meg nem akadályozta Oroszországot abban, hogy czéltudatosan, határozottan menjen előre keleti politikájának utján. Azokat, a kiknek aggodalmaik voltak abban az irányban, hogy mi 1877—78-ban nem vettünk részt cselekvőleg a keleti ügyekben — mert nagy volt akkor az aggodalom Magyarországban azért, hogy ezekben nem vettünk részt — némileg megnyugtatta az, hogy mind gróf Andrássy Gyula, mind pedig azóta gróf Goluchowsky Agenor közös külügyminiszterünk mindig határozottan biztosították a nemzetet arról, hogy Oroszország nem fog beavatkozni, mert nem lehet, nem szabad beavatkoznia egyoldalulag a keleti ügyekbe, és hogy annak az 1897-iki szentpétervári egyezségnek tisztán az a czélja, hogy a délszláv népek békéje fentartassék; az általunk a Balkánon elfoglalt poziczió meg ne változzék; Oroszország ott egyoldalulag befolyási szférákat magának ne teremtsen, szóval, hogy Törökország integritása fentartassék. Ez megnyugtatta az országot. De hát hol vannak ezek a biztositások most? No, hiszen gyönyörűen betartották azokat; tessék megnézni a Balkán félszigetet! Hideg borzadály futja végig az ember idegét, a ki figyelemmel kiséri és meg tudja ítélni a felmerülő eseményeket, ha a Balkán állapotára tekint. Hiszen ma Oroszország gyámsága alatt áll a Balkán félsziget; Magyarországnak és Ausztriának ott semmi politikai befolyása sincs. (Ugy van! a szélsőhaloldalon.) Bulgária fejedelme nem egyéb, mint az orosz czár helytartója. (Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Montenegró Oroszország zsebében van; ez fizeti udvartartását; Oroszország pénzén él; kikötőjét Oroszország pénzén épiti. Szerbia ? Orosz befolyás alá került. Maczedóniában a lázitókat a bolgár • kormány ügynökei által az orosz-szláv bizottság tartja el pénzzel és látja el utasításokkal. Ignatieff, a legbefolyásosabb orosz emberek egyike, népgyüléseket tart Bulgáriában, a melyeken azt mondja, hogy a san-stefánói békekötés föltételeinek helyre kell állíttatniuk, az pedig nem jelent egyebet, mint azt, hogy Maczedóniát Bulgáriához kell csatolni. A hMatalos Oroszország legbefolyásosabb embere ez az Ignatieff, és ő a porosz diplomácziai ügyvMőség palotájának erkélyéről hirdette két hónap előtt a forradalmat Törökország ellen; Törökország integritása ellen lázit; hír-