Képviselőházi napló, 1901. X. kötet • 1902. deczember 13–1903. január 21.

Ülésnapok - 1901-173

173. országos ülés 1902 deczember 17-én, szerdán. 93 az a kormány, a mely a törvény megalkotásánál vezette az ország ügyeit, hanem annak utóda a rendeletet megváltoztatja, azt egy másikkal helyettesíti, nagyon könnyen megeshetik, hogy annak a későbbi rendeletnek az intencziója már nagyon eltér attól, a mely a törvény megalkotásánál irányadó volt, daczára annak, hogy a törvényhozás akkor, mikor a kormánynak a felhatalmazást megadta, hogy rendelettel szabályozza az ügyet, abba ezt az intencziót átvinni akarta. De ugy a jogkereső közönség, mint a jogot alkalmazni hMatott közegek szempontjából is alkalmasabbnak találom, ha az összes részletek együtt lennének feltalálhatók. A törvényt alkalmazni hMatott hatóságok a mai korban, midőn az egyszerűsítés elve uralkodik, sokkal könnyebben járnának el, ha a joganyagot csak egy helyen kellene keresniök, nem pedig a törvényben is és a rendeletek tárában is, mely utóbbi különben is arról nevezetes, hogy benne a keresett rendeletet megtalálni soha nem lehet. A jogkereső közönség érdeke is abban áll, hogy együtt találjon meg mindent, mert a törvényes intézkedésekről a nagy publikum még értesül, de a rendeletek már az ő ismeretkörén egészen kMül esnek. Azt hiszem, nem lehetne elvi kifogásokat felhozni az ellen, hogy valamely uj intézkedés vagy szabályzat egész terjedelmében ide kerüljön a ház elé megvitatás végett, mert meg vagyok győződve, hogy mikor valamely törvény tirvezete elkészül, legalább konczepcziójában, főbb vonásaiban már elkészült az a rendelet is, mely annak végrehajtása tekintetében napvilágot fog látni. És hogy ez bizottsági tárgyalásra alkalmas, már abból is kitűnik, hogy minden fontosabb rendelet a minisztériumokban is ilyen bizottsági tárgyalásokon megy keresztül, és azt hiszem, hogy az országgyűlés idejét egy ilyen több paragrafusból álló hosszabb javaslat nem venné jobban igénybe, mint más kérdések, mert a tapasztalás mutatja, hogy nálunk csak az általános vita szokott hosszú lenni, a részleteken egypár rövid nap alatt át szoktunk siklani, a mMel legtávolabbról sem akarom az országgyűlés, kMált a képviselőház eljárását kritika tárgyává tenni, sőt inkább egészen természetesnek tartom, hogy egy minden részletre kiterjedő általános vita után, mint a milyen itt rendesen elő szokott fordulni, már annyira kiforrottak az eszmék, hogy a részleteknél a javaslatoknak, indítványoknak, módositványoknak egyszerű benyújtása és azok feletti egyszerű szavazás már a legbehatóbb tárgyalás jellegét viseli magán. Egy másik kifogás, a mit a javaslat ellen emelni bátor vagyok, azt hiszem, talán inkább fog, legalább a képviselőház némely részeiben, visszhangra, helyeslésre találni, és ez az ügynökök intézménye. Én azt tartom, az előttünk fekvő törvényjavaslatnak egyik fó'czélja, rendeltetése az lenne, hogy a kMándorlásra való csábítást megakadályozza, és épen ezt az elvet látom veszélyeztetve azáltal, hogy az ügynöki intézményt ebben a törvényben meghonosítjuk. Ugy vagyok meggyőződve, a közvéleménybe is átment, hogy az ügynökök intézménye ellen széles rétegekben keletkezett nizus az országban, s arról is meg vagyok győződve, hogy itt a képviselőházban ez konkrét javaslat alakjában fog napvilágot látni nálamnál hMatottabb elemek által. Én csak azt az egyet akarom megjegyezni, hogy a törvényjavaslat vonatkozó indokolása, a mely egyedül a külföldnek, még pedig a külföld két államának példájára vonatkozik, logikájában kissé fogyatékos. T, i. két országnak, Németországnak és Olaszországnak példáját hozza fel, melyeknek egyike behozta az ügynökök intézményét, másika pedig később hozott törvénynyel, még pedig a szerzett kedvezőtlen tapasztalatok folytán az ügynöki intézményt elejti. Ezt hozza fel az indokolás indokául annak, hogy nálunk az ügynöki intézményt behozza, de maga is belátja, hogy ez a logika nem egészen helyes, és azért siet hozzátenni, hogy a törvényt nálunk ugy kontemplálja, hogy az ügynöki intézményt lehetségessé teszi, azonban kötelezővé nem. És itt annál vagyunk, a mit előbb voltam bátor említeni, a kormány omnipotencziájánál, mert egy ily fontos kérdést tisztán a kormány eldöntésére biz. Ezenkívül még egy irányban kívánok a törvényjavaslat egyes részletei ellen szót emelni, s ez a törvényjavaslatnak azon része, mely a büntető határozatokra vonatkozik. Azt találom ugyanis, hogy kissé túlenyhék a büntetések, a melyek statuálva vannak. E tekintetben szabadjon a törvényjavaslat indokolásával ellentétes álláspontra helyezkednem, azzal t. i., midőn a törvényjavaslat indokolása azt mondja, hogy magasabb büntetéseket statuálni nem lehetett, mert ezeknek maximuma úgyis eléri az 1879. évi XL., t. i. a kihágásokról szóló törvényczikkbe lefektetett büntetési maximumot. Én azt hiszem, hogy ez a hMatkozás nem állhat meg már azért sem, mert egy későbbi törvényt az előbb hozott törvény nem köthet, de azonkívül is az 1879. évi törvény nézetem szerint csakis az abban a törvényben statuált kihágásokra akarja azt a büntetési maximumot alkalmazni és legkevésbbé sem szól de lege ferenda. De hogyha már a büntetési maximum nem is emeltetnék fel, mindenesetre szükségesnek találnám a törvényben való kimondását annak, hogy a hihágás ismétlése esetén a vállalkozótól az engedély mindenesetre megvonandó. Az igaz, hogy a törvény egyik szakaszában benne van, hogy a kormány, a miniszter az engedélyt bármikor megvonhatja, de hogy miért nem akarnám ezt a kérdést tisztán a kormány jóakaratára és eldöntésére bizni, azt ismételni nem akarom; csak annyit akarok megjegyezni, hogy nézetem szerint helyes, hogy ha az a vállalkozó