Képviselőházi napló, 1901. IX. kötet • 1902. november 19–deczember 12.

Ülésnapok - 1901-168

442 Í6S. országos ülés 1902 deczember íí-én, csütörtökön. holott minálunk az ő értékpapírjaik elfogadtatnak. Ezt is sérelmesnek tartom. Mikor fogja továbbá a t. pénzügyminiszter ur előterjeszteni azokat a sokat igért adóreformokat? Csak szóba hozom ez ügyet, mert mások már kifejtették ezt, A fogyasztási adók, tudom, mindenütt növekednek, s azért a városokban, különösen a zárt városokban, a megélhetési mód egyre drágul és a szaporodó szegénység mellett kMált a legalsóbb osztályokra nézve mind nehezebbé válik, sőt a helyzet itt-ott már tűrhetetlen. (Igaz! ügy van! a szélsöbaloldalon.) Még nagyobb okom van a bizalmatlanságra a t. kormány iránt a katonai téren. (HalljuJc! Halljuk!) A véderő-bizottságnak és a pénzügyi bizottságnak legutóbbi beható vitáira elég utalnom, Tőlünk újra a véradónak tetemes emelését követelik, a megszerzett jogoknak kijátszásával. Hiszen a póttartalékosokat, a kik ayolcz hétre hMatnak he, erőnek erejével három esztendőre akarták benn tartani. Ha egyebet nem, ezt ezzel a vitánkkal, hála Istennek, máris meggátoltuk, (ügy van! ügy van! a szélsöbaloldalon.) mert azokat a flagráns törvénysértést tartalmazó intézkedéseket és javaslatokat a honvédelmi miniszter ur kénytelen volt visszavenni. De bár venné minél előbb vissza az újra beterjesztett javaslatokat is, (Elénk helyeslés a szélsőbaloldalon.) hisz ez a kMándorlásokkal fogyó, ez a szegényedő magyar nemzet a véradónak is jobban való szaporítását már nem birja meg. És kire nehezül főképen ez a teher? Legfőképen a magyar fajra, (ügy van! a szélsöbaloldalon.) Ismerem a sorozási listákat és ismerem az eljárást is. Azon kerületekre, a hol a nép kevésbbé alkalmas, részint a hiányos táplálkozás, részint a nagy szegénység miatt, részint pedig azért, mert a faj nem olyan jó: görbe a lába, púpos a háta, vaksi a szeme, nem tudom én, mi a baja, — csekélyebb teher nehezedik e czimen. Most már besoroznak akkora katonákat is, hogy elbámul az ember, ha látja. A múltkor is mentem egy után, a ki nagy kardot vonszolt maga után. Édes Istenem, mondottam magamban, hát még ezt a kugli-bábút is besorozták? (Derültség.) Túlon túl mennek tehát már az elnézésben a sorozásnál és mégis alig birjuk a kontingenst kiadni a póttartalékba, A legtöbbet azonban mégis mindig ott vetik ki, a hol a legépebb a faj. Következőleg, a felsőbb vidékre, azokra a nemzetiségek lakta megyékre, a melyeknek lakossága kevésbbé alkalmas, kevesebbet vetnek ki a jövőre is. mig a buzakenyérrel táplálkozó magyar népet mindenesetre többel terhelik meg, hiszen onnan birják a legtöbb épkézláb embert besorozni. így tehát jóformán az egész véradót a mi fajunk, a mi vérünk, a magyar faj szenvedi, sinyli annyira, hogy már a népdal is azt mondja: »Maradt otthon kettő három nyomorult*. A magyar megyékben is igy vagyunk helylyel-közzel, de mégis csak azoknak a terhét emelik a rabló politikával, azt vévén alapul, hogy: onnan végy, a hol van, mert a hol nincs, onnan nem is lehet venni. Ez tehát kettős teher rajtunk. És mit tapasztalunk mégis? Azt, hogy pl. a nemzet megnyilvánuló óhajtásainak fittyet hánynak. Nem hogy a mi ideánkat, az önálló magyar hadsereget valósítanák meg, a melyet soha feladni nem tudunk és mert a mig csak egy függetlenségi politikus lesz is tagja e háznak, az önálló magyar hadsereg jogos óhajtását mindenha hangsúlyozni fogja és minden törvényadta eszközzel igyekezni fog azt megvalósítani. Azonban a nemzet legjogosabb r óhajtásait erre nézve semmibe se veszik. Épen előbb fejtette ki Vertán t. barátom, mennyire nem a mienk a közös hadsereg. Egyik múltkori beszédemben én is érintettem ezt és az igen t. elnök ur megemlítette akkor, hogy ezt nem lehet mondani, mert az a mi hadseregünk is. Hát bebizonyította Vertán képviselőtársam, s említettem én is, hogy a hadsereg zászlaja idegen, szolgálati nyelve idegen, s közös csak annyiban, hogy mi is adunk hozzá véradót, mi is adunk hozzá, még pedig súlyosan, pénzadót. Ennyiben közös. Csak a terhét érezzük, az előnyeit nagyon kevéssé. Kimutattam még a régi házban egyik felszólalásomban statisztikai adatok alapján, hogy a közös hadügyre kiadott óriási összegekből a magyar korona tartományaiba 17, legfeljebb 18 0

/

0 háramlik vissza. A többi mind az osztrák tartományokra esik, a központi és más intézeteknek tendencziózus elhelyezése folytán. Annak idején ezt boldogult Horánszky Nándor t. barátomnak, későbbi miniszternek elmondottam, s ő azt válaszolta nekem: Ez a kérdésnek uj oldala, tanulmányozni fogom, s a delegáczióban hozzá kellene szólani. Miután én azon párthoz tartozom, mely a delegáczióban résztvenni nem kMan, átengedtem neki a magam adatait, ezeket ő még kibővítette, és a delegáczióban szóvá is tette. Sőt határozati javaslatot is nyújtott he a czélból, hogy ezeken a bajokon a hadügyminiszter igyekezzék segíteni. Örülök, hogy ennek legalább ennyi foganatja volt. De a sérelem még most is fennáll e tekintetben, és annak főoka, hogy mindennemű nagyobb katonai intézetek Ausztria területén létesülnek. Ott van az egyetlen bécsújhelyi akadémia, ott van az arzenál, a mely annyi ezer munkást foglalkoztat, ott van a pólai haditengerészeti arzenál, a mely a hajók czéljaira iszonyú milliókat vesz be. Mindez Ausztria területén van, sőt •— horrendum dictu — mi, kik lovasnemzet volnánk, mert Árpád apánk nem bakákkal hódította meg ezt az országot és őseink, mint Nyugat rémei, lóháton Brémáig, Svájczig, Érancziaországig, sőt Spanyolországig is eljutottak, ismétlem, mi, kik par excellence lovasnemzet volnánk, tűrjük azt, hogy a monarchiának — ez alatt az osztrák és magyar államot