Képviselőházi napló, 1901. IX. kötet • 1902. november 19–deczember 12.

Ülésnapok - 1901-168

428 168. országos ülés 1902 deczember 11-én, csütörtökön. •visszautasítja, tehát csak ugy, ha ezzel együtt az egész alkotmányt eldobja magától, akkor ez más megbirálás alá esik. Mert azt mondják és ebben a tekintetben Beksics Gusztávot idézem, (Halljuk ! Halljuk!) hogy a megtagadás a kormánynyal szemben igenis lehetséges, —• tehát Magyarország a saját kormányával szemben megtagadhatja azt, a mit a delegáczió reá ró, a közös költségeket, — de nem tagadhatja meg Ausztriával szemben, mert ez a megtagadás nem az Ausztria irányában elvállalt kötelezettségeink megtagadása, de a többség bizalmát nem biró kormány eltávolítása. Ausztria irányában kötelezve van nemcsak a parlament, hanem maga az ország is. (Mozgás a szélsobaloldálon.) A kormánynyal szemben tudunk bizalmatlanok lenni, ezt megengedték nekünk, de nem engedték meg. hogy annak a nem törvényhozótestületnek, a delegácziónak, határozatát el ne fogadjuk akkor, a mikor mint szuverén nemzet, szuverén állam megnyilatkozunk. Ha ez igy van, azt kérdem, vájjon az a határozat, a mely a delegáczióban jön létre, nem bir-e törvényerővel ? Hiszen nem a kormánynyal szemben kell nekem a jog, hogy meg ne tagadhassam, hanem arra kell a jog, hogy ne kelljen kifizetnem. (Helyeslés a szélsobaloldálon.) Ha én Ausztriával szemben kötelezve vagyok, azt a jogot, mint semmit sem érőt el is lehet dobni, akkor azt a papirost ok nélkül adják oda a nemzetnek, az szemfényvesztés, szappanbuborék, de annak tartalma nincs és nem is lehet. Hogy kötelező határozatokat hoz, ezt a legújabb érában igenis bemutatta. Uray t. barátom és képviselőtársam beszélt itt a taraczkok megszavazásáról. A taraczkok megszavazása a delegáczióban igen lényeges kérdés, mert azzal függ össze, hogy vájjon disponálhat-e felettünk a delegáczió, vagy pedig mi vagyunk-e jogosítva jkizárólag a kezdeményező lépések megtételére? Hiszen mit mond ki a delegáczió? Azt, hogy a katonaságnak mennyi költséget fizessenek; de hogy mennyi legyen a katonaság, azt az országgyűlés állapítja meg. MMel a meglevő katonáknak pénz kell, a delegáczió csak részletkérdésekben dolgozik, mikor azt az összeget, melyre szükség van a házhatározat alapján felállított katonaságra, megszavazza. (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) Ez lenne a helyes álláspont; de épen most történt, hogy a delegáczióban megszavaztak a taraczkokra milliókat akkor, mikor még nem volt katona, a kit e taraczkok mellé állítsanak, ugy, hogy most már megszavazták a pénzt, ki kell fizetni az összeget és előállnak azzal, hogy mMel most már úgyis fizettek, a pénzt megadtátok, adjátok hozzá a katonákat is. Megfordították a dolgot, a súlypontját a dolognak átvitték a delegáczióba és a mi alkotmányos jogainkat kijátszották. (Igaz! Ugy van! a szélsobaloldálon.) Gyönyörűen bizonyítják be épen a túlsó pártnak zsurnalisztái és közjogi írói, hogy nemzeti aspirácziókat ne tárgyaljon ez a delegáczió, hogy semminemű kezdeményezési jogot magára ne vegyen, mert mihelyt kezdeményez, abban a pillanatban egy közös szuverén hatalommá, a szuverén hatalomnak egy közös orgánumává válik. Ha ez az aggodalom, ez a félelem lenne az oka annak. hogy ezt a közjogi dogmát, ezt a közjogi tant felállították, ha azok, a kik ezt irják, a kiknek pedig jó magyarságában nincs okunk kételkedni, azért tették volna ezt, hogy a nemzeti szuverenitás csakugyan ebbe a házban maradjon, az közössé csakugyan ne váljék: levenném a kalapomat s meghajolnék. De mikor tették ezt? Akkor, mikor Grünwald Béla és mások a delegáczióba bementek, ott a nemzeti aspirácziókat kezdték hangoztatni. Akkor előálltak, hogy a delegáczió ezt nem teheti, nem lépheti túl hatáskörét; de mikor a delegáczió túlment ami kárunkra a hatáskörén, akkor senki sem mondta, hogy a delegácziónak ilyent nem szabad csinálni. Tehát a mi nagy férfiaink tudásukkal és teljes valójukkal mindig azt a jogot védik, a melyet Ausztria bitorol, és nem azt, a mit mi meg akarunk szerezni. Pap Zoltán: így parancsolja a császár! Vertán Endre: Azt hiszem, hogy ennek a kérdésnek vitatásában valamMel tovább is mehetünk. Ott van a közös hadsereg kérdése. A mi a hadsereget illeti, szintén Deák Ferenczre hMatkozhatnám, mert bár az ő felirataiban a lehető legkevesebb van a hadseregről, de hogy ezt a hadsereget 1861-ben ő nem közösnek képzelte, ez talán az alábbiakkal beigazolható. (Halljuk ! Halljuk ! a szélsobaloldálon.) »Jelenleg az ausztriai örökös tartományok tagjai a német szövetségnek. (Ugy van!) A szövetség iránt kötelezettségeik vannak, melyek terhekkel járnak; a szövetség határozatai kötelező erővel bírnak a szövetséghez tartozó minden országokban. Magyarország ellenben nem tagja a német szövetségnek. A német érdekek, miket az osztrák tartományok védeni s előmozdítani kötelesek, reánk nézve idegen érdekek. A szövetséges hatalom, mely az osztrák tartományokban némely tárgyakra nézve parancsoló hatalom, előttünk teljesen idegen. Németországnak lehet háborúja saját érdekében, határai megtámadtathatnak és azon háborúban Ausztria köteles részt venni, köteles lesz védeni a megtámadott határokat. De az ő háborujok nem a mi háborúnk, az ő érdekeik nem a mi érdekeink ; ők a mi harczainkban nem állanak mellettünk, nem fogják védeni megtámadott határainkat, mert mi nem vagyunk a szövetség tagjai. (Általános helyeslés.) Ily különböző politikai helyzetű országok között lehet-e szorosabb kapcsolat, mint personál unió?« Ha elképzelte Deák Ferencz és igazolta azt, hogy lehet rá eset, mikor Ausztria háborúja nem a mi háborúnk, mikor mi azokat az érdekeket fegyveres erővel nem kell, hogy védjük, mely érdekeket Ausztriának védenie kell: