Képviselőházi napló, 1901. IX. kötet • 1902. november 19–deczember 12.

Ülésnapok - 1901-166

166. országos ülés 1902 deczember 9-én, kedden. 367 zik — a lehető legrettenetesebbek, nemcsak az adók óriási magassága folytán, a mely minden más gazdasági tevékenységünket megbénítja és megakadályozza, hanem az adóknak a mai korban már valóban a legigazságtalanabbnak és legméltánytalabbnak mondható elosztása folytán is. (Ugy van! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Uray Imre: Hát még a végrehajtás! Az vetekedik az inkviziczióval! Hellebronth Géza: Hiszen ma tulaj donképen az adóvégrehajtó az egyedüli igazán boldog ember, mert az adóprés, az archimedesi csavar dolgozik szünet nélkül; azok az adóvégrehajtó urak nem panaszkodhatnak munkahiányról, azoknak nem jutna idejük a munkanélküliek tüntető sétájában részt venni. A t. kormánynak a nemzetiségekkel szemben követett politikáját az ezen oldalról felszólalt t. képviselőtársaim már eléggé tárgyalták, és én nem is fűzök ehhez több szót, hanem csak annak igazolására, hogy még ezen a téren sem látok semmiféle haladást, konstatálom, hogy most már nem elég az, hogy odakünn a vidéken, a perifériákon folyik az ádáz izgatás, és az elkeseredett gyűlölet minden ellen, a mi magyar, hanem még itt ebben a házban is, az ország első tanácskozó termében is vannak olyanok, a kik nem átallják »magyar nemzetiségi politikáról« beszélni. (TJgy van! TJgy van! a szélsobaloldalon.) Ennyire jutottunk immár, t. ház ! Hogy közgazdaságilag a legkétségbeejtőbb bizonytalanságban vagyunk, azt mindnyájan tudjuk. Nem élünk, hanem csak tengődünk egyik napról a másikra; hogy mit hoz a holnap, azt nem tudja senki sem, talán maga a t. miniszterelnök ur sem, és ilyen viszonj'ok között a t. kormányelnök ur, a helyett, hogy a nemzet jövőjének, exisztencziájának megszilárdítására egyes-egyedül alkalmas eszközhöz nyúlna, t. i. a vámközösség megszüntetésével a nemzet önrendelkezési jogát vMná ki és biztositaná, e helyett az alkudozások labirintjában tévelyeg, és törvénymagyarázatokkal, meg óraszámra tartó remek beszédekkel iparkodik ezt a kérdést ad graecas calendas elodázni. A törvény magyarázatát emiitvén, t. ház, méltóztassék megengedni, hogy erre vonatkozólag röviden kifejtsem álláspontomat. (Halljuk! Halljuk! a szélsobaloldalon.) Értem itt azt az ominózus törvényt: az 1899. XXX, t.-czikket, a melyet egészen másképen magyarázott Kossuth Ferencz t. képviselőtársam, s utána a közjogi ellenzék, mint a t. kormányelnök ur. Az én álláspontom erre vonatkozólag az, hogy én részemről semmiféle emberi műnek öröklétet nem előlegezek. (Helyeslés a szélsobaloldalon.) Ebből következik, hogy én emberek által alkotott semmiféle törvénynek sem előlegezem ezt az öröklétet. Én semmiféle törvénynek nem tulajdonitok hozzáférhetetlenséget, megváltozhatatlanságot, avagy csalhatatlanságot. Minden törvény jó addig, a mig az a nemzet szellemi és anyagi fejlődésének előmozdítására szolgál, de abban a pillanatban, a mint az a törvény a nemzeti szükségletek, a nemzeti követelmények kielégítésének akadályául áll oda, én nem bocsátkozom annak a törvénynek a magyarázatába, hanem azt egyszerűen eldobom. Hát én hiszek Kossuth Ferencz t. képviselőtársamnak, és magyarázatát az önálló vámterület érdekében nagyon helyesnek tartom. De hiszek én a t. kormánj^elnök urnak is, és azt a magyarázatot, melyet ő mondott, nagyon helyesnek tartom a vámközösség fentartása érdekében. Azonban, miután meggyőződésem az, hogy Magyarországnak válságos helyzetét csakis a vámközÖBség megszüntetésével, csakis az önálló vámterület felállításával lehet megszüntetni, azért én egyik magyarázatot sem fogadnám el, hanem azt a törvényt, a mely a helyzet javítását akadályozza, egyszerűen eldobnám és utasítanám a kormányt arra, nyújtsa be az önálló vámtarifát, tegye meg a szükséges intézkedéseket az önálló vámterület felállítására, s ezen az alapon kösse meg a nemzetközi szerződéseket nem Ausztria, hanem kizárólag Magyarország érdekében. (Elénk helyeslés a szélsobaloldalon.) De nézzük, t. ház a képet a társadalmi és a politikai erkölcsök terén. Hát én fájdalommal vagyok kénytelen kijelenteni, hogy ezen a téren sem találok semmiféle javulást, sőt ellenkezőleg, még talán rosszabb helyzetet látok. Hiszen ma már kezd kihalni a nemzet többségéből a legmagasabb ideálnak, a nemzeti önállóságnak, a nemzeti függetlenségnek még a vágya is. Az emberek agyát és szMét nem a magas ideálok lelkesítik, nem a nemzeti dicsőség, nem a nemzeti gloire, nem a nemzeti önállóság, hanem a hétköznapiság aprócseprő keservei és magánérdekei. (Igaz! Ugy van! a szélsobaloldalon.) Az emberek kezdik levetkőzni ősi egyszerűségüket, majmolják az idegent, a fényűzés és a luxus utáni vágy helyet foglal nemcsak a főúri palotákban, hanem jó melegágyat talál még a legszegényebb viskóban is. DMatba jött az aranyborjú imádása, dMatba jött az anyagi érdekek előtérbe nyomulása, a hirtelen meggazdagodás utáni vágy és e czél elérésére az eszközökben egyáltalában nem válogatósak, sőt igen sokszor még a legtörvénytelenebb eszközöket is alkalmazzák. Az ország egyik fele ki akarja magát tartatni a másik féllel és mind sűrűbben és sűrűbben szaporodik a kérők seregének tömege. Kérnek és mindig csak kérnek. Kérnek a királytól, kérnek a miniszterektől, kérnek az egyháznagyoktól, a főuraktól, főispánoktól, alispánoktól, szolgabiráktól, kúriai itélőbiráktól, törvényszéki bíráktól, közigazgatási hMataloktól, pénzügyigazgatóktól, tanfelügyelőktől, az alantas tisztviselőktől, Írnokoktól, dijnokoktól, kérnek még a megyei hajdúktól, és az állami szolgáktól is. Mindenkitől kérnek, a kiről csak legtávolabbról feltételezik, hogy az az ember még valamit adhat. S mindezek tetejében