Képviselőházi napló, 1901. IX. kötet • 1902. november 19–deczember 12.

Ülésnapok - 1901-163

312 163. országos ülés 1902 deczember 4-én, csütörtökön. viselő ur, a ki (Halljuk! Halljuk!) 1898 októ­ber 18-án többek közt ezeket mondta (olvassa,)'. »Ha mindazok az okok, melyek miatt mi egy idő óta a javaslatba hozott napirendekhez nem járulhatunk, nem is forognának fenn, még ab­ban az esetben sem tartanám helyesnek ugy parlamenti, mint politikai szempontból, hogy az úgynevezett indemnitásról szóló törvényjavaslat most napirendre tűzessék. Hogy az indemnityvel való kormányzás a parlamentáris eljárásnak ide­álja vagy kívánatos formája legyen, azt, gondo­.lom, senki sem fogja állitani. Az csak kisegítő eszköz, melyre — sajnos — parlamenti gépeze­tünk működése és munkabeosztásunk folytán majdnem minden évben rászorulunk. De azt mégis csak akkor helyes alkalmazni, mikor an­nak szüksége tényleg kimutatva van, de a mi­kor az állam-költségvetésről szóló jelentések ké­szen vannak és napirendre volnának tűzhetők, akkor én egy indemnitási javaslat napirendre tűzését egyáltalában, minden mellékkörülmény­től eltekintve, helytelen dolognak tartom. Az indemnitásról szóló törvényjavaslat beter­jesztése csak akkor volna helyén, a mikor a rendes költségvetés létesítésének lehetetlensége a tényekből líi van mutatva, de nem az év vége előtt két és fél hónappal, (Igaz! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) különösen helytelen pedig szerintem az indemnitás tárgyalásának forszi­rozása ebben a pillanatban, mert akár helyte­lenül, akár helyesen történt légyen, e felett teoretikus vitatkozásba nem fogok bocsátkozni, a magyar parlamentnek állandó gyakorlata az, hogy az indemnitás megszavazását bizalmi kér­désnek tekintse.« (Helyeslés a szélsöbaloldalon.) T. ház! A mint beszédem kezdetén mon­dottan], a felhatalmazási törvényjavaslat feletti vitának hosszadalmasságán csodálkozni nem lehet, sőt természetesnek kell azt tartanom több okból, a mely okok közül egyet már volt szerencsém beszédem eddigi folyamán említeni. (Helyeslés a szélsöbaloldalon.) Most már átmegyek egy másik okra, a mely nem más, mint a kormány iránti politikai bizalmatlanság. (Helyeslés a szélsöbaloldalon.) Azt mondtam tehát, hogy nem lehet csodálkozni azon, sőt egészen természetesnek kell tartani azt, hogyha a parlamenti ellenzék nem akarja megadni, vagy nem egykönnyen adja meg az indemnitást azon kormánynak, mely iránt biza­lommal nem viseltetik. (Helyeslés a szélsöbalol­dalon.) Mit tehet tehát az ellenzék? Fölveti a bizalmi kérdést, és fölvéve a parlamenti fegy­verek egyikét, a vita fegyverét, használja azt ugy és addig, a mint és a meddig jónak látja, (Helyeslés a szélsöbaloldalon.) A kormány lapjai ugyan, meg maga a kor­mányelnök ur és többen arról az oldalról na­gyon gyakran hangoztatják azt, hogy az indem­nitás megszavazása nem bizalmi kérdés, hanem csak az állami gépezet működhetésónek bizto­sítása, vagy a mint ők mondják, a kormány nem maga iránt akar bizalmat szavaztatni, hanem csak annak lehetőségét akarja elkerülni, hogy megálljon az állam gépezete. De akármit mond­janak is ezek a lapok, akármit beszéljen a kor­mányelnök ur és minden illetők e tekintetben, annyi kétségen kivül áll, hogy az ellenzék álta­lában mindig bizalmi kérdésnek tekintette és annak tekinti most is az indemnitásnak meg­vagy meg nem szavazását. Hiszen az egész múlt bizonyítja ezt, a melyre nézve én néhány czitátumot kívánok fel­hozni, s kérem, hogy azoknak felolvasását meg­engedni méltóztassék. (Halljuk! Halljuk! a szélsöbaloldalon.) A legközelebbi múltban, az 1901-ik évben, Komjáthy Béla, a függetlenségi és 48-as párt megbízott szónoka, (Éljenzés a baloldalon.) min­den kétséget kizárólag mondta, hogy alkotmá­nyos életünk kezdetétől fogva a függetlenségi és 48-as párt az ilyen felhatalmazási törvény­nek megszavazását mindig bizalmi kérdésnek tekintette, sőt 1867/68-ban meg az akkori ellen­zéknek egy másik frakcziója is, a mely pedig abból indult ki, hogy itt voltaképen nem lehet a bizalmi kérdést felvetni, mert az államháztar­tásnak megakasztása helytelen dolog, kimondta, hogy igenis lehetnek esetek, a mikor bizalmi kérdéssé kell tenni és meg kell tagadni az ily törvényeknek megszavazását. A mint a tények azután mutatják, ez a párt is igy járt el akkor. Ugyancsak akkor gr. Zichy János szintén igy kezdte beszédét: »Az előttem fekvő tör­vényjavaslatot, a mely egy bizalmi momentumot involvál, nem fogadom el.« Az 1890. évi deczem­ber 13-án tartott országos ülésen pedig Meskó László, mint a függetlenségi és 48-as párt meg­bízottja, szintén mint bizalmi kérdést tárgyalta az indemnitást, a mit világosan bizonyít az ő beszédének ama befejező része, hogy: »Mivel az a meggyőződésem, hogy Magyarország helyzete most ugy közjogilag, mint közgazdaságilag fe­lette súlyos és válságos, és mert nem látom azt, 'hogy a t. kormány helyes utón törekednék a nemzet érdekeit a válságos helyzetből kivezé­relni, a kormány iránt sem én, sem a függet­lenségi párt bizalommal nem viseltetik ós a felhatalmazás megadásához hozzá nem járul.« Ugyanekkor gr. Zichy Aladár a t. nép­párt nevében, a mely pedig, ép ugy mint a túloldal, ugyancsak az 1867-es alapon áll, kö­vetkező szavakkal végezte beszédét: »A magam részéről és annak a pártnak a nevében, a mely­nek szerény tagja vagyok, kijelentem, hogy a mennyiben az imdemnitás ezen házban mindig bizalmi kérdésnek tekintetett, ahhoz hozzá nem járulok.« Az 1899. november 6-diki ülésen Kossuth Ferencz azzal kezdte beszédét: »Az ország­gyűlés állandó gyakorlata az, hogy az indem­nitást mint bizalmi kérdést tekintse,« s azzal végzi, hogy egy határozati javaslatot nyújt be,

Next

/
Thumbnails
Contents