Képviselőházi napló, 1901. IX. kötet • 1902. november 19–deczember 12.

Ülésnapok - 1901-160

160. országos ülés 1902 ráltam: jó horvát, jó magyar, magyar haza, horvát haza. Egynek kell lenni a két hazának, ha két ország alkotja is. Ugy kell állni a dolognak, hogy a mi nekik fáj, az nekünk is fáj, de talán viszonosságot is követelhetünk, hogy a mi nekünk fáj, az nekik is fájjon. Ha tüzetesebben vizsgáljuk a dolgot, látjuk, hogy ők eló'nyösebb helyzetben vannak autonomikns dolgaikban, mint mi. Mert mig ők a régi egyezmény értelmében 2,200.000 forintot, vagyis 4,400.000 koronát kaptak pausáléban horvát belügyeik adminisztrácziójára az első kiegyezés folytán, most az ujabb kiegyezés folytán tisztán belügyeik intézésére kapják az összes jövedelmek 44°,o-át. Már pedig mi az anyaország, a mint, a mostani költségvetés tételeit látom, — ugy a rendes, mint a rendkívüli kiadásokat, az átmeneti kiadásokat és beruházásokat is beleszámítva, — összes bevételeinknek csak 11 százaiékát fordítjuk ugyanazon ágakra, t. i. az igazságügyre, a kultuszra és a belügyre. (Lukács László pénzügyminiszter igenlnleg int.) A t. pénzügyminiszter ur is helyesli, de hiszen ezt nem is lehet vita tárgyává tenni, mert ezt számok bizonyítják. Most azt mondják ők, t. ház, hogy az ő 44%-uk nem elég az ő belügyeik kezelésére. De ha figyelembe veszszük azt, hogy ezen belügyeik költségeinek fedezésére a múltban, a mi aránylag csak rövid időt jelent, 4,400.000 koronát kaptak, és hogy a 90-es években feleslegük is állott elő; ha figyelembe veszszük azt, hogy most már 16 milliónál is többet kapnak, vagyis az azelőtti összeg négyszeresénél többet, tehát a rendelkezésükre álló összeg 400 u

;0-kal emelkedett: akkor talán panaszra még sincsen okuk. (Lgaz! Ugy van! a szélsobaloldalon.) Vegyük figyelembe e mellett azt a nemzetek történetében hallatlan szerződést, hogy a mikor az egyik leköti magát arra, hogy valamit ad a másiknak, a kérdés ugy oldassék meg, mint a hogy az köztünk van megoldva, ezt igazán példátlannak kell mondanom. Csak egy fehér lapra kerülhet olyasmi, hogy azt mondják, hogyha pedig a közös kiadásokhoz az 56°/

0 szerint szolgáltatandó összeg nem jönne be, és azt nem tudnák átadni: akkor azt, a mivel adósak maradnak, nem tartoznak a másik esztendőben visszafizetni, Vagyis olyan osztozkodás ez, hogy a mi feleslegük van nekik, az az övék marad; a mivel hátralékban maradnak, az is az övék marad, (Mozgás és derültség a szélsöbahldalon.) de mindig a mi terhünkre. Egy és ugyanazon állam terhei fölött ilyen osztozkodás talán még sohasem volt a világon; (Ugy van' a szélsobaloldalon.) és ezzel szemben még azt állitják, hogy ők vannak megkárosítva! Pedig a mióta ez a viszony igy fennáll, azóta körülbelül 130 millió az, amely összeg ezen a czimen be nem folyt, amely összeget tehát a magyar szent korona országainak egyik területe helyett a másik terület volt kénytelen fizetni. (Ugy van! Ugy van! a szélsobaloläalon.) deczember 1-én, hétfőn. 227 Odáig mennek, hogy azt mondják, hogy hiszen Magyarország sem fedezi a maga kiadásait, mert hiszen kölcsönöket vesz fel, a melyeknek terhét ők is viselik. Hát ez a legveszedelmesebb frázisgyártás volna a világon, ha nem volna olyan veszedelmes szofizma. Hiszen természetes dolog, hogy Magyarország államadósságokat csinál, de miért kénytelen csinálni ? Mert olyan viszonyokat tart fenn, a minők ellen mi küzdünk. (Ugy van! a szélsobaloldalon.) Hiszen olyan liaisonokat fentartani, mint aminőt Ausztria javára reánk erőszakolnak, sokba kerül. (Derültség a szeís'-bal oldalon.) T. ház, hiszen Ausztriának a kitartása, — ezt a kifejezést nem magam találtam ki, (Lgy hang a szélsöbahldalon: De jó!) egyik horvát képviselőtársam beszédéből veszem; ő beszél arról, hogy »kitartják az udvart«, — ilyen és hasonló viszonyoknak fentartása költséges passzió. De azt nem lehet mondani, hogy mi azért veszünk fel kölcsönöket, és azért csinálunk államadósságokat, mert belügy iinkre, igazságügyünkre és kultúránk fejlesztésére kell azokat fordítanunk. Mert bizony a kultusztárczára, az igazságügyi tárczára és a belügyek terén felmerülő nagy szükségletekre nem költjük mi el jövedelmünknek olyan százalékát, mint a mekkorát elkölthetuénk, hogy ha nem kellene, első sorban a »közös ügyek« Danaidák-hordaját töltögetnünk. (Ugy van! Ugy van' a szélsobaloldalon.) T. ház! Azt mondják ők, hogy mi adósságot csinálunk. Hiszen helyes: de hogyha mi olyan helyzetben vagyunk, a mely mellett mi belügyeinket, kultusztárczánkat és igazságügyünket nem tudjuk a kellő eszközökkel ellátni másképen, csak adósság árán: akkor mily czimen követelődznek ők, ha ők épen olyan jó magyarok, mint a milyen jő horvátok? (Helyeslés és tetszés a szélsobaloldalon.) Hiszen akkor az anyaország baját nekik is érezniök kell! Pedig nem igy van, az egész igazság másként áll! Csak nagyon röviden érintem azon momentumokat, a melyek ezt megezáfolják. (Halljak! Halljuk! a szélsöbahldalon.) A horvátoknak nemcsak az a 4 milliónyi összeg áll rendelkezésükre a 4á

u Von felül, a mennyi deficzitjük évenkint van, és a mely összeget ők belügyeik költségeinek fedezésére fordíthatnak, mert nem téritik meg nekünk soha, — melyet tehát a velük közös ügyekben helyettük mi fizetünk — hanem van nekik egyebük is, a mi nekünk nincs. Náluk a fogyasztási adók, a bor- husfogyasztási adó, a helyi adók, a községi adminisztráczió fedezésére szolgáinak. Nálunk a községek még külön meg vannak sarczolva állami funkeziók teljesítésének költségeive], ott pedig a községi élet fejlesztésére az adók egy kontingense direkt ki van szakítva és rendelkezésükre áll; ez nem képezi elszámolás tárgyát. Pedig ez évenkint 3 milliónyi összeget tesz ki. Van egy más dolog is, az u. n. beruházási alap, a mely 40 milliónál nagyobb értékű és ' a melynek 29*