Képviselőházi napló, 1901. IX. kötet • 1902. november 19–deczember 12.

Ülésnapok - 1901-159

159. országos ülés 1902 november 29-én, szombaton. 205 kely kéri a segélyt. Ne méltóztassanak azt hinni, hogy ezek az aláírások olyan tömeges aláírások, mint a hogy az rendesen történni szokott. A népgyűlés nem járhatta be a Székelyföld minden egyes községét, hogy itt agitáljon. Mit tett tehát? Elküldött az elöljárósághoz, elküldött a paphoz csatlakozásra felhívó íreket. Ennél tisztességesebb utat, azt hiszem, nem választhatott volna. És az eredmény minden agitáczió nélkül mégis az, hogy a határozatot 13.800 birtokos irta alá, a mi csaknem egyforma az egész székely nép felnőtt férfilakosságának egy negyedével, egy ötödével. De volna az aláirások száma 23 és 33 ezer, sőt több is, ha azok, kik az arányosításból illetéktelen hasznot merítenek, mindent el nem követnek arra, hogy az aláirások meg ne történjenek. (Igaz! Ugy van! a szélsöbaloldahn.) Hihetetlen, mégis igaz, és azért elmondom, mikép agitáltak. (Halljuk! Halljuk!) A többek között azzal is agitáltak, hogy Molnár Józsiás azt akarja csak, hogy minél több aláírást gyűjtsön, és miután bélyegtelen papirosra írják a neveket, ha összegyűl a tetemes aláírás, megsúgja egy fináneznak, az majd kiszabja a nagy büntetést és osztozni fognak azzal együtt a büntetésben. De azért mégis 13.800 aláírás gyűlt össze. És hogy mily formán jöttek az aláirások, arra nézve vagyok bátor egy aláírási ivet a ház asztalára letenni. (Megtörténik.) Abból méltóztatnak látni, hogy az Molnár Józsiás képviselőnek van postán feladva, községpecséttel ellátva. A gyűlés rendezői közül soha senki nem volt abban a községben, nem hogy agitálhattak volna. A ház asztalára jelenleg letett aláirások a 13.800-ban nincsenek beszámítva. Nem hocsáthatnám meg magamnak, ha már eddig is a kérdés felett napirendre tértem volna. Hogy semmi mulasztást a magam részéről nem követtem el, erre nézve felemlítem, hogy mihelyt tudomásomra jutott az, hogy tényleg csakugyan a Székelyföldnek minden községében, még ott is, a hol annak a törvénynek végrehajtása teljesen kiirtja a székelységet, az arányosítás megkezdődött, én nem késtem kötelességem teljesítésével. Már kétszer is interpelláltam az igen t. igazságügyminiszter urat, és azonkívül is minden tőlem telhetőt megtettem, hogy ennek a törvénynek a végrehajtása a lehetőségig felfüggesztessék. (Élénk helyeslés a szélsöbaloldahn.) A t. igazságügyminiszter ur jó szándékában legkisebb okom sem lehet kételkedni, mert az igen t. igazságügyminiszter ur szintén nagyon is belátja a székelység panaszának jogosultságát. Szívesen is akarna rajta segíteni, de hiába. Azt mondja, már 31 éves törvényes gyakorlattal állunk szemben, a melynek alapján jogok szereztettek és jogvárandóságok ébresztettek fel, stb. Én azonban azt gondolom, hogy a székelyek joga valamivel tán még ennél a 30 évnél is régibb. (Ugy van! a szélsöbaloldahn.) Hogy merték azt bántani, hisz az ezer éves jog. Miképen volt ott jog szerezhető, mi utón lehetett a székely nemzet birtokából valakinek jogot szerezni, mikor a székely nemzet egyeteme soha sem adta el birtokát! Ki vásárolt a székely nemzet egyetemétől, hisz, ismétlem, a székely nemzet egyeteme nem adott el, mert nem is adhatott el semmit, mert minden egyes születő székelylyel egy-egy uj tulajdonos jött a világra! Hol van ezeknek árvaszéki felhatalmazásuk, hogy lehetett ezektől birtokukat, az ő tulajdonukat elvenni mindenféle megfelelő eljárás nélkül? Csak a községi bírónak azon nyilatkozatára, hogy ez a birtok itt a közbirtokosságé, egy kissé furcsa birtokokat felosztani! Megjegyzem, magam nem voltam ott, a hol ez történt, okmányaim nincsenek is róla, tehát csak hallomásból tudom, hogy épen egy községnek a vagyoni felosztását megelőzőleg kiszállott volt a tiszti ügyész és felkérette a községi elöljáróságot, a községi birót az iránt, hogy a község közerdőjének ki a birtokosa? a község-e vagy a közbirtokosság? A községi biró, mint a falu külső, látható feje és képviselője erre azt mondotta egyszerűen, hogy az a közbirtokosságé. Ezen egyszerű nyilatkozatra megkezdődött az eljárás ! Szegény G elencze község! Azóta már felosztották minden birtokát. Volt 20.000 hold erdeje és ezen 20.000 hold erdejéből maradt a nép számára valami 5—6 ezer hold a határszél mellett, a melyből ugyan családjukat a gelenczeiek el nem tarthatják. (Egy hang a szélsöbaloldahn : Szomorú !) Jogi térre nem is terjeszkedem ki, (Halljuk! Halljuk!) mert utóvégre jogász nem vagyok, de nekem azt súgja a szivem, hogy a mi a Székelyföldön elkövettetik, az jogi szempontból is a lehető legnagyobb abszurdum, szinte megbotránkoztató lehetetlenség, (Ugy van! a szélsöbaloldahn.) De ha nem lenne is ez abszurdum, hanem ha ez egészen helyes volna és egészen méltányos lenne ez az eljárás, a mint beszédem kezdetén mondottam, még azon esetre sem szabadna ezt az eljárást tovább megengedni, mert ez ki fogja irtani feltétlenül a székelységet hazánk keleti határáról. (Ugy van! a szélsöbaloldahn.) Ha pedig a székelység hazánk keleti határáról kipusztult, akkor elvész Erdély magyar jellege egész a Tiszáig. Akkor az egész erdélyi résznek a birtoklása csak idő kérdése. (Ugy van! a szélsöbaloldahn.) Egy ilyen nagy, a nemzet életébe oly mélyen bevágó kérdésnél, egy ilyen igazságtalansággal szemben, azt hiszem, hogy a kormánynak egy perczig sem szabad tétlenül maradnia. (Ugy van! a szélsöbaloldahn.) Itt az a kérdés, hogy van-e szükség a székelységre, fenn akarjuk-e Magyarországot tartani? Ha van szükség a székelyre, ha Magyarországot meg akarjuk védeni, azon esetre gondolja meg a magas kormány, hogy a bajtól, a dologtól visszarettenni nem szabad, hiszen őseink ezen hazát sokkal több dologgal, bajjal és szenvedéssel foglalták el és tartották meg.