Képviselőházi napló, 1901. VIII. kötet • 1902. október 8–november 18.

Ülésnapok - 1901-134

Ü2 134. országos ülés 1902 ságot akarok bizonyítani, a melyet talán bizonyítani sem kell. Ezen az állásponton állott a magyar quótabizottság is 1896-ban, a mig azután, a mint Horánszky Nándor mondotta, a magyar quótabizottság többbsége egyszerűen, proprio motu, minden inczidens nélkül leczáfolta magát, megváltoztatta nézetét és feladta álláspontját. Ez pedig anyagilag ós erkölcsileg káros dolog. Azt hiszem, ennél jobban jellemezni ezt az álláspontváltoztatást alig lehetséges, (Ugy van! a szélsőbaloldalon). A quóta-emelésnek látszat szerint lenne egy igazolható alapja. Magyarország haladott, mert ma már a budgetje fölösleget mutat. Thaly Kálmán: Az is mesterséges! Vertán Endre: Hát ez a budget! Adósságunk néhány ezer millióval lett több 1867 óta. A földbirtok terhe 1880—1890 ig megtízszereződött; hogy 1890-től 1900-ig újra nem tizszereződött meg, annak az az oka, mert több terhet nem bir el, (Igaz! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) hisz túl van terhelve. Ennek daczára a budgetben beállott az egyensúly, sőt feleslegünk van. Ennek a feleslegnek a másik oldalát is meg kell nézni. Egy elcsigázott szegény nép, a melynek a feje alól a vánkost, a szájából a kenyeret viszik el adóba, (Ugy van! a szélsöbaloldalon.) egy ország, a mely saját szükségleteinek kielégítésénél a lehető legfukarabb, a mely még gondolni sem mer arra, hogy közoktatásügyét államosítsa, mert nincsen pénze hozzá ; egy ország, a mely néptanítóit, tisztviselőit nem tudja fizetni, és a mikor nagyhangon Ígérgetik már két esztendő óta a fizetésemelést, még sem tudják elérni azt a minimumot, a mely az osztrákoknak megvan, azt a minimumot, a melyre már 10 év előtt kimondották, hogy a nélkül a hivatalnok meg nem élhet; egy ország, a mely sem kulturailag, sem semmiképen teljesen berendezkedve nincs, mert minden tekintetben meg kell hogy vonja magától azt, a mi neki életkérdés, a melynek azért kell feleslegeket gyűjtenie, hogy azután rátehesse a kezét Ausztria a quóta alakjában. (Ugy van! a szélsobaloldalon.) Ha ennek a 67-iki kiegyezésnek nem volna egyéb hibája, csak az. hogy nem tudunk magunknak tőkét gyűjteni, gazdálkodni, mert attól kell félnünk, hogy azt a darab kenyeret, a melyet szájunktól vonunk el, azt a krajczárt, a melyet zsebünkből veszünk ki, Ausztriának kell odaadnunk, hogy mi nem vagyonosodunk, mert a mi többletünk van, azt ugy is elviszi a másik ország: már ez is elégséges lenne ahhoz, hogy a 67-es alapot elvessük, (Elénk helyeslés a szélsőbaloldalon.) Azt hiszem, hogy legalább részben sikerült beigazolnom állításaim igazságát. (Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Most már csak az a kérdés, hogy midőn királyi döntésről van szó, megváltoztathatja-e ezt a döntést a ház és elfogadhatja-e, október 18-án, szombaton. vagy visszautasíthatja-e azt? E tekintetben a fúzió előtti Apponyi Albert grófra hivatkozom, (Halljuk! Halljuk!) O a miniszterelnök urnak előbb felolvasott és idézett kijelentésével szemben azt mondja (olvassa): »Természetszerű, hogyha a quóta ügyében a királyi döntésnél minden törvényszerű előfeltétel megvan és a döntés megtörtént, akkor annak tartalmát megváltoztatni semmiféle törvényhozási intézkedéssel nem lehet. De még ebben az esetben is bírálat tárgyává tehető az a miniszteri felelőség szempontjából, a mi nem a korona fényeinek felülbírálása, hanem a koronát felelőséggel fedező miniszter alkotmányszerü eljárásának bírálata.* Ha tehát bírálat tárgyává tehető, akkor ennek csak az lehet a következménye, hogy elfogadható, vagy el nem fogadható, mert bírálat tárgyává tenni a nélkül, hogy jogunk lenne ennek konzekvencziáját levonni, nem lehet, (ügy van! a szélsőbaloldalon.) Igen ám, de a királyi döntés érzelmi dolog. (Igaz! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Hiszen a t. miniszterelnök ur a múltkor is és minden egyes alkalommal azt hangoztatja — sőt künn az életben is mindenütt — hogy »az érzelmeket tisztelni kell, ne nyúljatok hozzá erőszakos kézzel, várjatok, egy elaggott uralkodót nem szabad megszomoritani.« Tudok én egy mesét, t. ház! (Halljuk! Halkjuk!) Volt egyszer egy ország; elrabolták szabadságát, visszavívta. Volt egyszer egy ország, uralkodója volt, kinek családja a nemzet szabad elhatározása alapján ül a trónon, hogy őt kormányozza, őt szeresse. Ez az uralkodó idegen népekkel szövetkezett, csakhogy saját nemzetét, saját országát leverhesse. És midőn idegen zsoldos hadak leverték, lábai elé teritették azt a nemzetet, azt az országot, a legerőszakosabb brutalitás, a légvár! ázitóbb kegyetlenkedéssel állott boszut saját nemzetén. Az az idegen zsarnok, a ki kancsukával kezében nevelkedett, a ki vérben gázolt folyton-folyvást, a ki segítette leverni az országot, megsokalta ezt és kegyelemért esdekelt. És akkor az ország kormányzója, az ország királya ezt irta neki (olvassa) : »Ha pusztán szivem sugallatára hallgatnék, akkor láthatatlan leplet borítanék a múltra és másra nem is gondolnék, mint azokra az eszközökre, a mikkel a boldogtalan Magyarországon egy bűnös lázadás következtében ütött borzasztó sebeket gyógyítani lehessen. De nekem nem szabad felednem, hogy többi népeim iránt szent kötelességeim vannak és hogy birodalmam egyetemes javai iránt való kötelességemet szem elől nem téveszthetem.« Egy levél, a melyre a történetíró azt mondja (olvassa): »A levélből kiáradó kötelességérzet sorvasztó szele végigsepert Magyarország véráztatta terein, s az Újépület csillagfalaiba s Arad várfokába ütődve, Golgothákat emelt a nemzet félisteneinek ...« (Mozgás a szélsőbaloldalon.)