Képviselőházi napló, 1901. VIII. kötet • 1902. október 8–november 18.

Ülésnapok - 1901-150

150. országos ülés 1902 november 18-án, kedden. 473 melyek oda utaltattak a közösügyi kormányok, a közös külügyminiszter és a közös hadügyminiszter intézkedése alá, tehát a külügy és a hadügy, a melynek önálló, szabad intézése nélkül nincs független állam. Ez kétségtelenül jogfeladás volt, a melyről 1865-ben a nemzet még sejtelemmel sem birt, és fájdalom, hogy a figyelmeztetésnek, a melyet Kossuth Lajos abban a Deák Ferenczhez intézett hires levelében tett, Kassandrának igaza volt: bekövetkezett, hogy a nemzet a lejtőn megállani nem tudott, ment és megy lefelé egész a végromlás, az örvény szélére, a honnan azután, hogy lesz-e visszatérés, azt csak a mindenható Isten mondhatná meg. (Ugy van! Ugy van I a szélsőbaloldalon.) És, t. ház, miből állt még az az áldozat? Abból is állott, hogy az 1849-től 1867-ig minden téren tönkre tett, minden lehetőség szerint kiszipolyozott, elsanyargatott magyar nemzettől olyan áldozatok is követeltettek az egyezség létrehozatala érdekében 1867-ben, a melyeket a nemzet meg nem birhat, a melyeknek súlya alatt kell, hogy összeroskadjon, mert hiszen már magának annak a közös adósságnak, a melyet Ausztria a mi leigázásunkra, a mi jogainknak megfojtására és arra használt fel, hogy ezt a nemzetet az élők sorából kitörülje, ennek a kamataiért eddig Magyarország már több, mint egy milliárdot fizetett. És vájjon mit kapott ezzel szemben ? Hol van az ellenszolgáltatás ? Hiszen halljuk hangsúlyozni azt, hogy politikában és különösen közgazdasági kérdésekben nem a szabadelvüségnek elvei irányadók, ott tisztán az anyagi érdekeknek előtérbe állítása és helyes megoldása jön tekintetbe. Hát legyen. Vájjon azért a nagy erkölcsi és anyagi áldozatért, a melyet a magyar nemzet 1867-ben hozott meg Ausztria és az uralkodó család érdekében, mit kapott ez az ország viszonzásul ? Melyik téren ismertettek el a jogai és melyik téren találkozott azzal a jóakarattal, a mely reávezette volna ezt az országot arra az útra, a melyen első sorban anyagi függetlenségét, azután szellemi függetlenségét, és végül állami függetlenségét megteremthette volna ? (Igaz! Ugy van ! a szélsöbaloldalon.) T. ház, hogy azután a terhek még súlyosabbak és még elviselhetetlenebbek legyenek, és hogy az az érzelmi ellentét, a melynek kikerülésére a miniszterelnök ur felszólalásában oly nagy súlyt fektetett, be ne következzék, ide jött a miniszterelnök ur egy törvényjavaslattal, a melyben azt kéri, hogy az udvartartás költségei emeltessenek fel kétmillió koronával. (Igazi Ugy -van ! a szélsőbaloldalon.) Ha végiggondoljuk, t. ház, azt, hogy honnan és miből szándékozik ezt az összeget a t. miniszterelnök ur és kormánya előteremteni, akkor egy szomorú valóság előtt állunk. Én nem hiszem, hogy történetes volna, annak tudatosnak kellett lennie, hogy az igazságügyi költKÍPVH. NAPLÓ. 1901 —1906, VIII. KÖTET. ségvetésben a birói személyzet tagjainak a leszállításánál épen két millió koronányi öszszeg takaríttatik meg. Hát azért, mert az igazságszolgáltatás ő Felsége a király nevében gyakoroltatik, lehet-e azt indokolni azzal, hogy a most még nem létező magyar udvartartás költségeire ugyanaz az összeg adassék oda, a mely megspórol tátik a birói személyzeten, és az dobassák oda az osztó igazságnak a rovására az udvartartás költségeire? Ez lehet szabadelvű felfogás, de nem a nemesebb értelemben vett szabadelvüség. (Igaz! ZJgy van! a szélsőbaloldalon.) Ez az igazsággal homlokegyenest ellenkező szabadelvüség. (Igaz! Ugy van! a szélsöbaloldalon.) És, t. ház, itt nem állna meg az ő törvényjavaslatával a t. miniszterelnök ur. Mert jóllehet egyetlenegy törvényjavaslat sem volt még ezen ház előtt olyan, a melynek fizetés dolgában visszaható ereje lett volna, ebben a törvényjavaslatban még 1902-re is megkövetelik az udvartartás költségeinek felemelését. Tehát megsértetett az az elv, mely kell, hogy szem előtt tartassák minden költségvetés készítésénél, hogy minden előrelátható kiadás a költségvetésbe beillesztessék. Mert ha 1902-ben állott elő az a helyzet és körülmény, t. ház, a mely a czivillista felemelését indokolttá teszi . . . Széll Kálmán miniszterelnök: Akkor! Babó Mihály: Akkor? Bocsánatot kérek, én ugy tudom, hogy az indokolásban a t. miniszterelnök ur azt mondja, hogy 18 milliót adott már az állam a budai várpalotának az építésére. Erről eddig még nem szólt a t. miniszterelnök ur és kormánya sóba egy szót sem az országgyűlésnek. Ha tehát csakugyan annak a visszatérítése és törlesztésére van szüksége ő Felségének, a miről eddig ugy tudtuk, hogy maga ő Felsége építteti a királyi palotát, (Igaz t Ugy van.' a szélsöbaloldalon.) akkor a t. miniszterelnök urnak és a t. kormánynak az lett volna a kötelessége, hogy a mint az első tételt ő Felsége udvartartása nem volt képes fedezni, akkor állt volna a törvényhozás elé nyílt férfiassággal és mondta volna azt, hogy a királynak és családjának szüksége van erre az összegre, és meg kell azt teremteni az országnak anyagi áldozatok árán is és jött volna a t. miniszterelnök ur garancziákkal arra nézve, hogy viszonzásul az uralkodó család itt is fog lakni, magyarnak fogja magát közöttünk érezni, akkor, t. miniszterelnök ur, nem hiszem, hogy ez a parlament, a nemzetnek képviselete, bármilyen áldozattól is visszariadt volna. (Igaz! Ugy van ! a szélsöbaloldalon.) De akkor, t. miniszterelnök ur, mikor azt látjuk, hogy ő Felségéhez csak alkalmilag és csak akkor, a mikor már az udvariasság tényén él fogva az kikerülhetetlen, van szerencsénk, ha akkor áll elő ilyen követelésekkel a nemzettel szemben, azt gondolom, hogy ez annak az érzelmi egységnek a fentartására aligha lesz alkalmas, 60