Képviselőházi napló, 1901. VIII. kötet • 1902. október 8–november 18.

Ülésnapok - 1901-150

150. országos ülés 1902 november t&-án, kedden. 455 Ha az igen t. közbeszóló urak szíveskedtek volna ezt elolvasni és én feltételezem, hogy elolvasták, sőt biztos vagyok benne, hogy elolvasták azt, mert a nélkül nem Ítélkezhettek volna ily nagjfontosságú ügyben; bizonyára csak a vita hevében kerülte el tehát becses figyelmüket az a körülmény, hogy a bizottsági jelentésben mindaz szórói-szóra el van mondva, a mit Boda Vilmos t. képviselőtársam felhozott. Ha parancsolják, fel is olvasom. (Felkiáltások jobbfelöl: Tudjuk! Tudjuk!) Szederkényi Nándor: Elbiszszük, hogy benne van. Elnök (csenget). Ugron János: E két közbeszólás szerint ugy nézne ki a dolog, — feltételezem, sőt meg vagyok győződve, hogy a közbeszóló urak azt feltételezni rólam nem akarták, — de ugy néz ki. a dolog, mintha a bizottság vagy én a vizsgálat egyes adatait elhallgattam, ellepleztem volna, hogy a t. házat e nagyfontosságú ügyben Ítélkezésében félrevezessem. Hát engedelmet kérek, t. ház, ez nem áll. Az a jelentés részletesen mindent feltüntet, tehát elhallgatva, elleplezve nem volt semmi; ez nekem nem szokásom és sem a múltban, sem most nem adtam okot és jogot ilyen föltevésre senkinek. (Helyeslés jobbfelöl.) És elvárom, sőt teljes joggal követelem ugy az igen t. felszólaló képviselőtársaimtól, mint mindenkitől itt e házban és e házon kivül is, hogy ilyet rólam fel ne is tételezzenek, (Helyeslés jobbfelöl.) Elnök: Következik a napirend, az 1903-dik év első négy hónapjában viselendő közterhek fedezéséről és fedezendő állami kiadásokról szóló törvényjavaslat (írom. 189, 191) tárgyalásának folytatása. Major Ferencz jegyző: Bakó József! Bakó József: T. képviselőház ! Midőn a magyar kormánynak most beterjesztett indemnityjére gondolok: akarva, nem akarva is eszembe jutnak a kormánynak azon intézkedései, melyek az országot rémséges bajokba döntik s ezek által csak tetézik a már eddig is sokat szenvedett nemzet szivének fájdalmát. Engedje meg a t. ház, hogy a kormánynak hazánkra nézve káros működését ez alkalommal is feltárjam s elmondhassam azokat az indokokat, melyek engem arra indítanak, hogy az indemnityt meg ne szavazzam. (Halljuk! Halljuk! a szélsöbaloldalon.) Négy éve elmúlt már annak, hogy kedves hazánknak az önálló vámterülethez joga van, és annak megalkotása még mindezideig valóságra nem jutott. Ezt igy tűrnünk tovább nem lehet. Ezen jogunkat biztositja nekünk a szentesitett törvény is; biztositja az 1899. évi IV. törvényczikk, mely világosan meghatározza azt, hogy az 1867. évi XII. törvényczikk 61. §-a értelmében felállítandó a határon a vámsorompó, s még jobban megerősíti ezt az 1899. évi XXX. törvényczikk, de sajnosán tapasztaljuk, hogy -ezek a szentesitett törvények is csak elhangzó szavak a pusztában, mert semmi sincs meg belőlök a valóságban. (Igaz! ügy van! a szélsőbaloldalon.) A magyar nemzeti közvéleménynek legnagyobb részével együtt az országos függetlenségi és 48-as párt és a sajtó is erősen követelik e törvények végrehajtását; a nemzet is felébredt bódító mámorából és a saját java érdekében az ország számos, nevezetesebb helyein megtartott és megtartandó népgyűléseken száll síkra a mellett, hogy az ige végre testté legyen és az általam emiitett törvények végrehajtassanak és érvényre emelkedjenek. (Igaz! Ugy van! a szélsöbaloldalon.) Hiszen kimondhatatlan az a kár, az a veszteség, melyet nekünk a közös vámterület mellett szenvednünk kell. (Ugy van! Ugy van! a szélsöbaloldalon.) Ezért nekünk gazdaságilag önállókká kell lennünk. Nem szabad s nem is lehet többé arra az ellenvetésre hallgatnunk, a mit a kormány mond, hogy országunk erre az önállóságra gyenge lenne. Ezt leginkább csak azok hirdetik, a kik Bécset szeretik s a 67-iki kiegyezési alapot helyeslik, mert jól tudják, hogy az önálló vámterület felállítása esetén a 67-es alapnak meg kell rendülnie. És épen ezért akarja a mi pártunk az országos közvélemény legnagyobb részével az önálló vámterületet, mert a 67-es kiegyezés következtében függetlenségi és önállósági jogaink hangsúlyozása mellett is rabok vagyunk, a mennyiben a magyar nemzeti jog s a szabadság alá van rendelve az osztrák érdekeknek. Pedig Magyarország a 67-iki kiegyezés alkalmával épen nem mondott le azon jogáról, hogy valaha visszanyerhesse önálló rendelkezését, mert az 1867. évi XII. törvényczikk 59. §-a azt mondja: »Ajánlatos, hogy időnkint Magyarország és a király többi országai közt vám- és kereskedelmi szövetség köttessék.« Tehát a törvény is csak azt mondja: »ajánlatos« ... de nem feltétlenül szükséges, és igy minden okos ember beláthatja azt. hogy nem jogtalanul követeljük az önálló vámterületet, mert ahhoz való jogunk törvényileg is ki van mondva. (Helyeslés a szélsöbaloldalon.) Nagyon elkeserítő dolog az ránk nézve, hogy a két állam fogyasztási piacza teljesen biztosítva van az osztrák ipar számára és nincs biztosítva a magyar mezőgazdasági termények számára. A közös vámterület iparvéd vámjai folytán minden iparos ország piaczárói kiszorulnak a magyar termények, mert az agrárvámengedményekért iparvám-engedményeket nem adhatunk. Az osztrák iparczikkek árai a vámtételeknek megfelelő összeggel mindig magasabbak s igy a magyar fogyasztó közönség ennek megfelelő titkos adót fizet Ausztriának, a mi jelenleg évi 120 millió koronára rug, ellenben a magyar mezőgazdasági czíkkek a világpiacz árain kelnek el Ausztriában és igy a gabonatermelő honpolgároknak úgyszólván semmi hasznuk, semmi jövedelmük nincs, ha a magyar búza ára 12 vagy 13 korona métermázsánkin t. (Igaz! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Azt sem lehet