Képviselőházi napló, 1901. VIII. kötet • 1902. október 8–november 18.

Ülésnapok - 1901-143

320 U3. országos ülés 1902 saját jobb meggyőződésük ellenére tegyék meg, s eltekintve attól is, hogy az állami adóknak a különböző községi és törvényhatósági pótadókkal való összekuszálása adórendszerünknek végzetes Libáját képezi, (Igaz! TJgy van! a szélsőbaloldalon.) a miniszter ur által tervezett reform a szegényebb néposztály érdekeit nemcsak hogy ki nem elégíti, hanem anDak megvalósítása a jelenlegi igazságtalan állapotot ínég fokozza, sőt még a földművelő népet még inkább a tönk szélére juttatja. (Elénk helyeslés, a szélsöbaloldalon.) Legnagyobb mértékben elhibázott dolog a tisztelt miniszter ur részéről tervezett kataszterrevizió, a mely a mellett, hogy ismét tetemes anyagi áldozatokat fog követelni, a czélnak legkevésbbé sem felel meg, mert nem az igazságos alapra fektetett progresszív adórendszer behozatalát czélozza, az adórendszert nem az élvezett jövedelemmel arányban álló teherviselési képességnek megfelelően kívánja szabályozni s a mellett a kataszteri felvételek alkalmával felmerült visszásságokat nemcsak, hogy meg nem szüntetheti, kaneni, a mint az már hasonló toldozásfoldozásnál történni szokott, még ujabb bonyodalmakat és igazságtalanságokat idéz elő. (TJgy van! TJgy van! a szélsöbaloldalon.) Bizonyára a miniszter ur is tudni fogja, hogy a kataszteri munkálatoknál azok drágasága és lassú keresztülvitele daczára, milyen visszásságok és visszaélések fordultak elő és pedig nem a szegény paraszt, hanem mindenkor a nagyobb földbirtokos javára, a mi azonban egy ujabb kataszteri munkálatnál ismételten épen ily módon fog történni, (igaz! TJgy van! a szélsöbaloldalon.) Nem kevésbbé igazságtalan a közvetett adók mai rendszere, különösen a bor és húsra, valamint a kis üstön, saját használatra főzött szeszre vetett magas fogyasztási adó, mely a legszegényebb embert sújtja s különben is nehéz megélhetését csaknem elviselhetetlenné teszi. Sok volna, a mit ezekről a kérdésekről elmondhatnék s a közjogi kérdésektől eltekintve is számtalan sok ok forog fenn, a mely a jelenlegi kormány iránti bizalmatlanságot indokolttá teszi. Itt vannak a katonai kérdések s különösen a legutóbbi merénylet a póttartalékosoknak három évi szolgálatra való kényszerítéséről s ennek a közvélemény jogos felzúdulása folytán történt visszavonása után beterjesztett ujabb javaslatok. (TJgy van! a szélsöbaloldalon.) Nagyon jól tudja a kormány az ország súlyos gazdasági helyzetét, — hisz más alkalommal, midőn valóban szükséges nemzeti érdekek kielégítéséről van szó, folyton hivatkozik rá, — még sem volt bátorsága a felsőbb köröknek tudomására hozni, hogy az ország szegény, s az ujabb katonai terheket, valamint a békében való örökös fegyverkezést nem birja el. (Igaz! TJgy van! a baloldalon.) november 10-én, hélfőn. Miért nem mondotta meg felsőbb helyen a miniszterelnök ur, hogy nem csupán arról van szó, hogy a családfentartó munkáskezeket improduktív munkára kényszeritik s nemcsak a nemzeti vagyonból vonnak el tekintélyes tőkeértéket, hanem ezenfelül a szolgálatra kényszeritett emberanyagot ruházattal, fegyverrel kell ellátni s élelmezéséről gondoskodni a nélkül, hogy ezért a nemzet bármiféle ellenszolgáltatást kapna. (TJgy van! TJgy van ! bal felöl.) Akkor, a midőn Európa nagyobb, gazdagabb és műveltebb államai a legkomolyabban tervbe vették a három évi katonai Bzolgálati időnek két évre való leszállítását, legalább is indokolatlan, hogy mi ujabb ember- és pénzáldozatot dobjunk a hadseregnek, ennek a telhetetlen molochnak a gyomrába, a mely hozzánk idegen s a hol fiainknak csak ugy van előmenetele, ha bennünket megtagadnak s ha érzelmeink és nemzeti aspiráczióink jogosságát el nem ismerik. Annak a hadseregnek, a melynek vezetői csak a békében megtartott drága játékgyakorlatoknál tudnak eredményeket elérni, de a múltban, valahányszor tettre került a sor, a hátrálásban mutatták be fényes tehetségüket. Annak a hadseregnek, melynek egyik tábornoka csak a legközelebbi napokban nevezte fantomnak a magyar nemzet legszentebb törekvéseit. Nem elszomorító dolog-e, hogy a legfelsőbb körökben s a külföld előtt, ha ugyan egyáltalán tudnak valamit a vérrel szerzett Magyarország létezéséről, azt csak Provinzlandnak s aGesammt Monarchie tartományának tekintik, melynek Landessprache-ját a legmagasabb uraságok nem tartják érdemesnek megtanulni. S ha megtörténik néha, nagy ritkán, el nem kerülhető esetben, hogy közöttünk látjuk az uralkodóház valamelyik tagját: nem fagy-e el ajkunkon a szeretet üdvözlő kitörése annak a gyűlölt nótának a hangjaira, melynek minden egyes akkordja az elhalt nemzeti hősök véres árnyait idézi fel sírjukból?! Nem kell-e pirulnunk, mikor azt látjuk, hogy a m. kir. honvédség zenekara az osztrák néphimnuszt köteles játszani, hogy a magyar miniszterek, gróf Batthyány Lajos utódai s a honvéd díszszázad haptákban hallgatják végig azt a nótát, a melylyel a magyar vértanuk utolsó sóhaját némították el. Vájjon mikor akad már egy nyílt és őszinte államférfiú, a ki a koronás királyt felvilágosítja a valódi helyzetről s megmondja neki az igazat, hogy a mai züllött politikai viszonyok között egyedül a magyar nemzet az, a melyre számithat, a mely hű és lovagias volt eddig s mindenkor az marad. Tudom jól, hogy a miniszterelnök ur nem fogja teljesíteni a nemzet őszinte kívánságát, pedig csak akkor volna méltó Deák Ferencz emlékéhez, ha e részben követné állítólagos mintaképének nyomdokait.