Képviselőházi napló, 1901. VIII. kötet • 1902. október 8–november 18.

Ülésnapok - 1901-140

. IkO. országos ülés 1902 november 6-án, csütörtökön. 231 hogy avatatlan szem be ne tekinthessen, szentségtörő kéz ne tehesse hozzáférhetővé a kritika fúrójával. A kincs őrizetére pedig felállították az óriási áldozatok árán fentartott hadsereget és még arról is gondoskodtak, hogy legyen lelkiismeretlen ügyvéd, a ki a látszat kedvéért pereljen az^ örökségért: ez volt a diplomácziai testület. (Elérik helyeslés, tetszés és taps a szélsőbaloldalon.) S erre a szédelgésre berendeztek egy irtóztató drága háztartást, a közös államháztartást. (Elérik helyeslés, tetszés és taps a szélsőbaloldalon.) Hogy mi ez a nagyhatalmi állás, azt senki sem tudta, hogy mire jó, azt se, hogy létezik, azt se látta senki, sem lényegében, sem hatásában, sem eredményében. A természetes dolog az volna, hogy a nagyhatalmi állás annyit jelent, hogy az abban leledző államnak tekintélye legyen a többi előtt, hogy tanácsát kikérjék, véleményét, akaratát respektálják, hogy saját érdekeit hatalmas nyomatékkal meg tudja védeni. Hát bizony, mindezekből időtlen idők óta édeskeveset láttunk. Ha vitája volt, meghátrált, ha megsértették, meghúzta magát, ha háborút viselt, megverték. Szóval, csak a megveretésben volt nagyhatalom, és senki sem látta, hogy Ausztria valahol vagy valamikor tényleg mint nagyhatalom lépett, vagy rá, mint nagyhatalomra, bárki, bármikor tekintettel lett volna. De a mese megvolt. Okos emberek beszéltek róla okos embereknek, okos módon, a könynyenhivők. a közömbösök meg vakon mentek utánuk és elhitték, hogy tényleg létezik, a mi fölött komoly képpel tárgyalnak komoly emberek. (Élénk derültség a szélsőhaloldalon.) De nemcsak azt hitték el, hogy létezik, hanem még azt is, hogy szükséges, azt is, hogy hasznos, azt is, hogy érdemes bármely áldozatra, (Halljuk! Halljuk!) És a nagyhatalmi szédelgés vigan folyt tovább és folyik még ma is, és a rászedett Magyarország minden erejét megfeszítve, hogy majd megszakad belé, fárad, izzad, dolgozik, hogy veszélybe ne jusson, hogy el ne raboltassék ez a valóságban nem létező kincs, a mondvacsinált nagyhatalmiság. (Ugy van! a szélsőbaloldalon.) E miatt kell szerényen meghúzódnia az állami élet minden szükséges kívánalmainak, e miatt kell lassankint elsenyvednie a nemzet minden életszervének, e miatt kell kivesznie a nemzeti öntudatnak, s a mi mindezekkel egyértelmű, mert mindezeknek összefoglalata: e miatt kell fenmaradnia az Ausztriával való kapcsolatnak, (Ugy van ! a szélsőbaloldalon.) Ennek az öngyilkos politikának szolgálatában látom én a kormányt is, a melynek különösen a legutóbbi időkben elkövetett, vagy kísérleti stádiumban maradt cselekedetei a legkétségbeejtőbb biztossággal mutatnak rá, hogy az összbirodalmi eszmének annyira szolgálatába szegődött, hogy elvesztette minden érzékét a magyar érdekek iránt, (ügy van! a szélsöbalóldalon.) A mely kormány arra volt képes, hogy beterjeszsze a törvényhozás elé még a kormánypárt által is visszautasított véderőjavaslatokat; a mely kormány arra képes, hogy az ország jelenlegi sanyarú helyzetében a czivillistának emelését javalja, (Ugy van! Ugy van ! a szélsöbalóldalon,) s a mely kormány erőszakos elmagyarázással meri elvenni az országtól a jobb sorsnak még reményét is: az nem lehet méltó, nem lehet alkalmas arra, hogy Magyarország ügyeit vezethesse: (Ugy van! a szélsöbalóldalon.) az lehet expoziturája a közös kormánynak, de nem önálló, felelős magyar minisztérium. (Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Annak módot és eszközöket adni az ország kormányzásához nem akarok, a törvényjavaslatot meg nem szavazom. {Elénk helyeslés, éljenzés és taps a szélsöbalóldalon. Szónokot számosan üdvözlik.) Rátkay László jegyző: Rakovszky István! (Halljuk! Halljuk! bal felől.) Rakovszky István: T. képviselőház! A parlamentáris körökben nemrég az a hir terjedt el, hogy a t. kormányelnök ur törvényjavaslatot készül beterjeszteni, a melynek czélja az volna, hogy a rendesen igen hosszura nyúló budgetvitákat megrövidíteni lehessen. Én azonban, bármennyire méltányolom is az indokokat, ezen törvényjavaslatot semmi szin alatt sem szavaznám meg addig, míg ezen törvény

rjavaslattal együttesen és kapcsolatosan nem vettetnék fel az egész parlamenti reformnak kérdése, mert a parlamenti reform nélkül ez ujabb hatalom lenne a kormány kezében és ez által az a 35 év óta fennálló, gyászos körülmény, hogy a parlamentarizmus egyik alapelve, — hogy a pártok váltakozva folylyanak be az ország vezetésébe, — beláthatatlan időkre, talán örökre elimináltatnék a mi közéletünkből. (Igaz! Ugy van! a baloldalon.) Nem is volna ez szükséges, ha a kormány hozzászoknék ahhoz, hogy minden évben rendes időben terjeszsze be a költségelőirányzatot és ne terjeszszen be évrőlévre indemnityt, a mi által arra kényszeríti az ellenzéki pártokat, hogy az ország közállapotaival, a melyek elég szomorúak és elég anyagot nyújtanak az éles kritikára, kétszer is foglalkozzanak, a mit pedig, hogy magyarosan fejezzem ki magamat, egy füst alatt lehetne elvégezni. (Ugy van! a baloldalon.) Már magában véve ebből az okból sem szavaznám meg az indemnityt. Hatalmas indokot találnék erre, hogy ha az ország pénzügyi állapotát tenném kritika tárgyává, de épen az előbb felsorolt indokból nem akarom ezt most tenni, mert én akkor fogom a pénzügyi helyzetet kritika alá vonni, a mikor a budgetvitánál nekem arra alkalom adatik. Különben is oly szomorú és oly komor