Képviselőházi napló, 1901. VIII. kötet • 1902. október 8–november 18.

Ülésnapok - 1901-138

194 138, országos ülés 1902 november b-én, kedden. mére éa hozták fel ellene, mint legfőbb érvet, azt, hogy a törvényhozás munkásságának és idejének jó nagy részét közjogi sérelmek vitatására, közjogiellenes álláspontjának igazolására foglalva le, megakadályozta volna az ország jólétét czélzó alkotások és intézkedések létesítésében az egymásután rendre fennálló kormányokat. Hogy jogosan vagy jogosulatlanul tették-e és teszik talán mai napig ezt a szemrehányást, annak szerintem most már teljesen meddő vitatásába bocsátkozni nem akarok; annyit azonban elvitathatlannak tartok, 35 évi tapasztalatokra és azokra hivatkoz kik e tapasztalatok alapján higgadtabb, tisztultabb felfogással elfogulatlanul Ítélnek, igazat fognak adni abban, hogy a magyar államnak nemcsak kifelé, de befelé is teljes izmosodását, intuitív gyarapodását, az anyagi jólét fejlődését, sőt mondhatnám azt is, hogy a szellemi élet felpezsdülését is az a közösség gátolja nemcsak nagyrészben, hanem kizárólag, a mely a 67-iki kiegyezés talajából sarjadzott a magyar nemzettől idegen hatalmi tényezők nyomása következtében, s a nemzeti ellentálló erőforrások gyöngülése mellett elfajult állami jogi felfogás Magyarországot most is be akarja póljázni, most midőn ha nem is annyira az asszimilácziő természeti törvénye, mint inkább az előhaladó idő következtében a nemzet csontjának és gerinczének okvetlenül nőnie kellett volna. De, t. képviselőház, ha ugy is volna, hogy ama szemrehányás némi tekintetben jogosult, hát tehetünk-e róla, hogy a lovas háta mögött ott ül a fekete gond, cLZ EL 300 éves fantom, a mint Holló Lajos t. képviselőtársam is mondotta, az a 300 éves hatalmi fantoma az abszolút uralomnak, — miután most már igy jó: a parlamentáris formába bujtatott alakja, — tehetünk-e róla, t. képviselőház, ha újból és újból felújuló ama bizonyos régi sebeink kényszerítenek erre, a mikor az 1867 : XII. t.-cz. épen ama pontjainak látjuk merev dogmatikus felfomi államférfiaink részéről, és látjuk a t. miniszterelnök kijelentéseiben is napról-napra, a melyek az abszolút uralom parlamentáris formája fentartásának biztosítására alkalmasak, még pedig kiválóan alkalmasak, másrészt ama részeinek eltorzitását és kikapcsolását látjuk, a melyek a nemzet jogait volnának hivatva biztosítani. (Igás! Ugy van! a szélsöbaloldalon.) Meg vagyok róla győződve, hogy ez a mai állapot, ez a mai Magyarország nem a kiegyezés alkotói által ezelőtt 35 esztendővel képzelt és gondolt Magyarország, meg vagyok róla győződve, hogy a kiegyezésről alakult mai felfogás nem a Deák Ferencz szellemének sugallata. Xem akarom én kétségbevonni, hogy az igen t. miniszterelnök ur, a mint azt állítják, nem volna Deák Ferencz elveinek letéteményese. Bizonyosnak tartom, hogy az igen t. miniszterelnök ur ezeket az elveket valahol a lelke mélyében jól őrzi, és hogy rossz nyelvvel azt sem akarom állítani, hogy minden magyar államférfiut díszítő eme kincseket, mint egy és másik elődje, zálogba tette volna, de annyi bizonyos, hogy a t. miniszterelnök ur ezeket nem viseli. (Igaz! Ugy van! a szélsöbaloldalon.) Hiszen a t. miniszterelnök ur részéről különösen kezdetben hallottunk igen sok szépet, a mikro azt mondhattuk, hogy jó-jó, de annak határozott kijelentését nem hallottuk, hogy a kiegyezési törvényt — már pedig azt hiszem, ez felel meg a Deák Ferencz szellemének — oly alapnak tekinti, a melyen hazánk függetlenségét idővel fel lehet és fel kell építeni, (Igaz! Ugy van! a szélsöbaloldalon.) hogy abban elvetett magok csíráznak, a melyekből idővel az önálló független Magyarország kalásztól ringó vetései nőnek fel. De igenis elmondotta a t. miniszterelnök ur is a szomorú krédót és ugy látszik, e hatalmi állásnak azt a megállapított esküformáját, hogy az 1867-iki kiegyezést felbonthatatlan örök köteléknek kell tekinteni, hogy a független nemzeti államnak biztosítékait, mint pl. az önálló hadsereget, teljesen kizárja, hogy ez tovább nem szaporítható elemekből kijegeczesedett rendszer ; pedig ha ez igy van, — ezt már mi mondjuk — annak csúcsai és élei nagyon megkoptak és a rajta mutatkozó hasadások nagyon is kétessé teszik az átlátszóságát. Bárminő politikai álláspontot foglaljak is el, t. képviselőház, akkora tisztelettel tartozom a Deák Ferencz szellemének, hogy távolról sem szabad kételkednem abban, hogy ő ez által a kiegyezés által azt a czélt, melyet mi itt nyíltan és határozottan hirdetünk, mint elérendőt vallunk, hazánk függetlenségének kivívását szem elől tévesztette volna, hogy a kiegyezés által a nemzet nagy aspirácziói fölé nem akart egy sírkápolnát emelni, hogy abban az akkor gyenge mécses örök lángképen égjen, hanem azt hiszem, inkább hasonlítható ama Szent Benedekhez, a ki az uj sarlóját elvesztett, azon búsongó és munkájában késlekedő embernek egy régi sarlót adott a kezébe, mondván: Ecce labora et noli contristari. Deák Ferencz a jogfelnemadásnak, a jogfolytonosságnak sarlóját adta a nemzet kezébe és meghagyta a reményt, melyet majd az alkalom valósithat, de azzal a tudattal nem dőlhetett a sírjába, hogy ezzel a sarlóval nem a nemzeti önállóság, nem hazánk függetlenségének érett kalászait, hanem reményeinket untalan zöldjében kell letarolni. (Igaz! Ugy van! a szélsöbaloldalon.) Talán ellenmondásnak tetszik, mert ezt is hallottam egy és más részről, midőn valaki azon pártnak a soraiból, mely párt a kiegyezési törvénynyel szemben három és fél éven át tagadó álláspontot foglalt el, mely pártnak zászlaja alá magam is szívvel és lélekkel tartozónak vallom magamat, (Éljenzés a szélsöbaloldalon) a kormányzatnak épen azt vesse a szemére, hogy e törvénytől eltért, e törvénynek kiforgatja lényegét és elmagyarázza e törvénynek szükségképeni