Képviselőházi napló, 1901. VII. kötet • 1902. május 12–junius 20.

Ülésnapok - 1901-115

llo. országos ülés 1902 mi azt, mint legnagyobb vívmányt állítják oda saját lapjaikba cziczeró-betükkel, az ellenzék felszóla­lásait pedig persziflálják, elhallgatják, elferdítve adják, ugy, hogy az ellenzék mint egy nevetséges rossz van jellemezve.* A körülmények összetalálkozásánál fogva kénytelen vagyok ezt a kijelentést, mint szemé­lyemre vonatkozót^tekmteni. Azzal szemben a tény­állás a következő. Én a közös ügyek intézésére kikül­dött országos bizottság albizottságának üléseiről a lapoknak tudósítást egyáltalában nem adok, ha­nem a »Magyar Nemzet« számára néhány vonás­sal ezen üléseknek mintegy külső képét rajzolom meg. És én felszólítok bárkit, mutasson nekem egyetlenegy sort, a mely e rövid tudósításban akár a tárgyilagosság ellen vétene, akár pedig azt bizonyítaná, hogy én az ellenzéki és kor­mánypárti delegátus urakkal és azok beszédeivel nem egyformán bánok el. Az albizottság vitáiról szóló tudósításokat — ugy tudom — a félhiva­talos kőnyomatosok látják el, és ugyanazon be­szédszövegeket bocsátják valamennyi lap rendel­kezésére. A lapszerkesztők egyéni felfog asa, a lap beosztása teszik azután, hogy az egyik szer­kesztő a beszédekből többet, a másik kevesebbet ad ki. De abban, hogy kevesebbet vagy többet adnak, nincs semmi czélzatosság. A külügyi albi­zottságnak május 13-iki üléséről szóló tudósítás­ban például az ellenzéki delegátus urak beszédei kormánypárti és ellenzéki lapokban eléggé bő kivonatban jelentek meg, holott a gróf Tisza István beszédéből még a mi lapunkban és vala­mennyi kormánypárti lapban is csak egyetlen­egy sor jelent meg. Bizonyára azért, mert ő nem látta szükségét, hogy beszéde tartalmát a tudó­sítóval közölje. Azt gondolom, nem az elfogult­ságnak bizonyítéka, sem azé, hogy a kormány­párti lapok az ellenzéki delegátusok nyilatkozatait elferdítik, jelentőségét kicsinyítik, vagy épen ki­gúnyolják. Továbbá pl. a tegnapi külügyi albi­zottság ülésében az ellenzéki delegátusok által elmondott beszédek csaknem szószerinti szöveg­ben, egész terjedelmükben vannak meg abban az újságban, a melylyel én benső összeköttetés­ben állok, inig a » Budapesti Hirlap« ugyanazon beszédeknek csak egyharmadrészét látta jónak közreadni. Végül a mi azt illeti, hogy én protekezió révén jutottam be a delegáczióba, azt gondolom, hogy az, hogy egyik vagy másik pártvezetés és párt a pártnak egyik vagy másik tagját milyen bizottságba jelöli, minden pártnak belső ügye, és a politikai bizalom kérdése, a melybe más oldalról beleszólása senkinek sem lehet, (Helyes­lés a jobboldalon.) Engem különben is szavazat­többséggel első pótdelegátusnak választottak meg, és a törvény értelmében akkor hívtak be engem a delegáczióba, a midőn a rendes dele­gátusok sorában egy tagsági hely megürült. Ha tehát az, hogy a képviselőház szavazatainak oly nagy többsége reám esett, protekeziót jelent, akkor én a protekeziónak erre a formájára, és ájus 15-én, csütörtökön. 79 erre a nemére büszke vagyok. (Élénk helyeslés a jobboldalon.) Elnök: Következik a napirend szerint az 1902. állami költségvetésről szóló törvényjavaslat (írom. 143, 145) folytatólagos tárgyalása. Illyés Bálint jegyző: Lindner Gusztáv! Lindner Gusztáv: T. ház! Mikor az általá­nos költségvetési vita alkalmával a t. kormány költségelőirányzatát pártonkívüli elvtársaim ne­vében elfogadtam a részletes vita alapjául, bátor voltam egyúttal kijelenteni, hogy ezáltal az appropriáczió kérdését érinteni nem akarjuk. A t. miniszterelnök ur, és a t. igazságügy­miniszter ur részéről a költségvetési vita folya­mán közviszonyainkra vonatkozólag tett nyilat­kozatok után mi pártonkivüliek nem vagyunk azon kellemes helyzetben, hogy a t. kormányt ez alkalommal bizalmunkban részesítsük, s ennélfogva kénytelenek vagyunk a napirenden levő törvényjavaslat ellen szavazni a következő indokokból: Nem hagyhatjuk válasz nélkül a t. minisz­terelnök ur részéről hozzánk intézett, a telhe­tetlenség súlyos vádját tartalmazó azon két kérdést: »Hát önöknek még az 1868 : XLIV. törvény­czikk sem elég?« »Hát önök beváltatlannak tartják ezeket az ígéreteket ?« A telhetetlenség vádját, t. ház, épen mi egé­szen nyugodt lélekkel tűrhetjük; mert ki nem tudja s ki tagadhatja csak némi jogosultsággal is, hogy a szent István koronája területén lakó összes nemzetiségek közül a mienk legtöbbet veszített jogaiból és szabadságaiból és annak daczára legkevesebbet kér az államtól, a mi nép­programmunknak a többi nemzetiségek programm­jainak összehasonlításából kétségbevonhatlanul kiderül. Mit kérünk, t, ház ? Nem kérünk egyebet, mint a nemzetiségi egyenjogúság tárgyában ho­zott törvény végrehajtását, mely törvény a ha­zánkban élő nemzetiségek kulturális létminimu­mának biztositéka s mely méltányos kívánságok teljesítésére meglevő hajlandóság esetén, össz­hangzásban a többi országos törvényeinkkel, még manap is nehézség nélkül végrehajtható. A mit nemzetiségi kérdésnek nevezünk, az a hazánkban élő nemzetiségeknek a szabadság és jogegyenlőség elveinek létesítésére irányuló törekvése. A nemzetiségi kérdésnek sikeres elintézése számos nagyjelentőségű állami feladat kielégítő megoldásának szükségképi előfeltétele és alkalmas kulcsa. Két erősen kidomborodó tény most mái­többé nem tagadható: Az egyik az, hogy a nem­zetiségi kérdést elnyomni nem lehet, s hogy az állam érdekei annak észszerű megoldását sür­getik. A másik époly kétségtelen tény elég drágán megvásárolt azon tapasztalás, hogy a nemzetiségi

Next

/
Thumbnails
Contents