Képviselőházi napló, 1901. VII. kötet • 1902. május 12–junius 20.

Ülésnapok - 1901-112

18 112. országos ülés 1902 május 12-én, hétfőn. Molnár János: Mert, t. ház, a t. kormány i folytonosan emeli a népnek már amúgy is alig elviselhető terheit. íme, a t, kormány nem akarja, a mint azt kijelentette, leszállítani a földadót, a mit mi itt az ellenzéken annyira sürgetünk; késlelteti az adóreformot, mely alatt nemcsak az adóalap reformját, hanem az adókivetés és beszedés és az adóreklamácziónak reformját is értem ; továbbá a felemelt quóta mellett újra, egyenlenegy tagnak, egy néppárti képviselőnek kivételével, ugyancsak ismét állást foglalt a bizottság; és mint a clelegaczionális tárgyalásokból értesülünk, a közös hadügyminiszter hallani sem akar azon óhajról, a mely itt, sőt a túloldalról is felhangzott, hogy t. i. a katonai szolgálati időt leszállitsák, hanem ellenkezőleg, fel akarják emeltetni a hadi létszámot és vagy 100 milliót óhajt megszavaztatni ágyukra, hadihajókra és lőszerekre — pedig eddig folytonosan tagadták, hogy mindez kilátásba volna helyezve — vagyis mindig többet és többet akar elvonni a szegény nép munkáserejéből és verítékkel megszerzett filléreiből. (Igaz! Ugy van! a néppárton.) Hova fog ez vezetni, mikor az a szegény nép, a mely a hazának gerinczét képezi, úgyis a tönk szélére jutott már. Az olyan kormány iránt, mely mindezt eszközli vagy megtűri, mi néppártiak bizalommal nem lehetünk. (Helyeslés a néppérton.) Azután a t. miniszterelnök ur, midőn a kormányra lépett, nem egyszer hangsúlyozva emlegette, hogy különösen a választások terén semmiféle törvénytelenséget nem fog eltűrni (Egy hang a jobboldalon: Ugy is van!) Ugy is van? Majd mindjárt bebizonyítom. Mi vagy három héttel ezelőtt, épen szavában és ígéretében bizva, felkerestük őt és könyörögtünk, hogy nyújtson orvoslást, mert pl. a híres vagy inkább már hírhedt Nyitra megyében, mely kezd típussá válni Magyarországon, minta-megy évé, egyetlenegy választókerületben, a zsámbokrétiben 1800 választó közül vagy 400 egynéhány választót kihagytak, nagyon természetesen, bizonyára törvénytelen okokból. Mert hogyan képzelhető az, hogy 1800 választóból 400 és egynéhány, tehát körülbelül 1

/

4 része egy év alatt törvényes indokokból veszítette legyen el választókéj)ességét? Meg is mondom, hogy miért. Akárhányat kitöröltek azért, mert nem honos, jóllehet már 1850-ben telepedett le Magyarországon. És ma, május 12-én, tehát midőn már csak három nap választ el bennünket a reklamaczionális időnek lejártától, még mindig nem kaptunk a miniszterelnök úrtól nemcsak orvoslást, de még választ sem. Széll Kálmán miniszterelnök: Nem kérdeztek azóta! Én menjek utána ? Majd megadom most nyilvánosan a választ! Molnár János: Azóta már kérdeztük, sürgettük is! Széll Kálmán miniszterelnök: Kern tetszett kérdezni! Nein vagyok én postamester, postáslegény vagy levélkihordó! Tessék megkérdezni, majd akkor megmondom! Molnár János: Tehát félek, hogy ugy járunk alatta is, mint elődje alatt, hogy egyes kerületekben nemcsak hogy megtizedelik, hanem végképen is ki fogják irtani választóinkat. Széll Kálmán miniszterelnök: Hát én írom össze őket ? (Egy hang balfelöl: Ez a rendszer!) Molnár János: Azt mondhatja a t. képviselőház, hogy reklamáljanak az illetők. Nagyon jól méltóztatik tudni, hogy akárhány intelligens ember sem érti ugy, a mint kellene a reklamaczionális módokat, hanem ügyvédre bizza ezen dolgot; hogyan követeinők tehát ezen szegény tanulatlan emberektől, hogy reklamáljanak, pláne olyan dologban, mint a honosság megállapítása, midőn az — mint a Grágern esete is mutatja, a mely pedig sokkal evidensebb volt — még a Curiának is fejtörést okoz. Továbbá a mi a közmorált illeti, erről többször volt már szó ezen az oldalon, és azért e tekintetben csak egyetlenegy dolgot említek. Csak néhány nap előtt, alig két hete, a sajtónak még azon orgánumai is, a melyek pedig máskor nem igen szoktak törődni a közmorállal, felsziszszentek és feljajdultak, látva és hallva olyan arczpiritő, trágár, piszkos darabokat a magyar szinjiadokon, a melyeket még a ledér Paris is boykottált. (Ugy van! Ugy van! balról.) És a t. belügyminiszter ur ölbe tett kezekkel nézi, látja mindezt. Ne kívánja tehát, hogy mi bizalommal viseltessünk iránta. De mi a kormánynak tanügyi vagy inkább nevelési politikájával sem vagyunk megelégedve. Mi keresztény erkölcsi alapon álló kultúrát követelünk Magyarországon; a t. kultuszminiszter ur pedig azt mondja, hogy ő »nemzeti alapon* akarja felépíteni a kultúrának épületét hazánkban, mert hogy a jelen kultúra amúgy is »a keresztény czivilizácziótól van áthatva«. Hát van-e egyetlenegy képviselő itt e házban, avagy polgár az egész országban, a ki ne kívánná azt, hogy hazánkban a kultúra magysr és nemzeti legyen a csontvelőkig ? (Ugy van! Ugy van! a néppárton.) De bocsásson meg a t. kultuszminiszter ur, a nemzeti jelleg lehet egy kultúra virágának sattirungja és színezete, de oly talaja, a melyből az életnedvet merítsen, nem lehet; mert mindenütt széles e világon a kultúrának csakis a vallás és az ahhoz szabott erkölcs volt és lesz az alapja. Ugyebár, t. ház, midőn valaki azt mondja, hogy török kultúra, vagy khinai műveltség, mindenki önkénytelenül a Koránra és Confucse tanaira gondol, mert az a két kultúra ama két alapon nyugszik, t. i. a török kultúra a Koránból, a khinai műveltség pedig a Confucse tanainak alapján nyugvó elvekből fejlődött ki. Mi tehát azon vészes iránynyal szemben, mely épen nem a keresztény czivilizáczióból áthatott, hanem azzal homlokegyenest ellenkező és a mely a tanszékeken, a sajtóban. a művészetekben és minden egyéb intézmények-