Képviselőházi napló, 1901. VII. kötet • 1902. május 12–junius 20.

Ülésnapok - 1901-120

120. országos ülés 1902 június 11-én, szerdán. 173 a mely 1902. márezius elsején lejárván, most van tárgyalás alatt a mauzóleum felépítésének kérdése. A begyült összeg ma 1,000.000 koronát tesz ki numero rotundo, talán pár koronával kevesebb. Az mondatott akkor már ki, — e részben a fővárost a magam védelme alá kell, hogy vegyem, illetőleg igazoljam a mondottakkal szemben, — hogy a mauzóleumra több mint 300.000 korona nem fordítható, tehát a szoborra marad a tőke állaga szerint mintegy 700.000 korona. A pályázat eredménye felett most fognak határozni. A mint a mauzóleumnak a kérdése eldőlt, akár ezzel parallel — a főváros határozata az, hogy parallel történjék — utasítva van a tanács, hogy a szobor felállítása iránt is intézkedjék és erre nézve javaslatokat tegyen. Ez meg fog történni legközelebb. Nem lehet tehát azt állítani, hogy a főváros a rábízott alapot rendeltetésétől eltérő módon, vagy czélzattal kezelte, hogy helytelenül, jogtalanul járt volna el. Nem is lehetett neki másképen eljárni, mert ezzel a megbízatással vette át a pénzt. A főváros intézkedett a mauzóleum építése iránt, ez mentől hamarább a tettlegesités stádiumába lép, azután következik a szobor. Addig nem is lehetett megállapítani, mig tudva nem volt, hogy a mauzóleum mennyibe fog kerülni és mennyi marad a szoborra. (Mozgás a szélsobaloldalon.) Most tudjuk, hogy oly összeg marad rendelkezésre, melyből Kossuth Lajos emlékének megfelelő diszes, ahhoz méltó szobrot lehet ^emelni. Én a magam részéről az ügyet oly stádiumban látom, hogy a t. képviselő urnak, ki engem interpellált — tudom, hogy nagyon szivén viseli, hogy mielőbb állittassék fel Kossuth Lajos szobra — óhaja kellő időben meg fog valósulni, s ez elé semmiféle akadály gördittetni nem fog. Nessi Pál: Még csak az kellene! Széll Kálmán miniszterelnök: Hiszen ebből állott a vádaknak egy része. A mint ezek a dolgok az előkészítés stádiumán keresztül jutnak, majd a tettlegesités stádiumába jönnek, kellő befejezést nyernek és pedig oly módon, hogy méltóan fogják megörökíteni Kossuth Lajos emlékét. Kérem a t. házat, méltóztassék válaszomat tudomásul venni. (Elénk helyeslés a jóbboldalon,zaja szélsobaloldalon.) Lengyel Zoltán: T. ház! Az interpelláczióm tárgyát képező Kossuth-szobor ügyét nem jól nevezte a miniszterelnök ur az én ügyemnek; nem is jól mondta, hogy az én óhajom teljesülni fog, ennek a szobornak ügye a magyar nemzetnek ügye, a szobor megvalósítása a nemzet becsületbeli kötelessége. (Tetszés a szélsobaloldalon.) Én, t. képviselőház, nem a magam nevében, hanem azok nevében beszéltem, a kik a nemzeti óhajoktól egy lépést sem fognak sohasem tágítani. Kötelességteljesitést kívántam és arra hívtam fel a fővárost, a kormányt, sőt a magyar királyt is. A mint a válaszból látom, a t. miniszterelnök ur nagyon jól ismeri a dolog történetét, de cselekvést nem látok. Széll Kálmán miniszterelnök: Most mondtam ! Már folyik. Lengyel Zoltán: Én ezt a kérdést nagyon nagyfontosságunak tartom, mert ezen sarkallik a nemzet és a király közti egyetértés, a mint azonban látom, nincs, a ki a korona előtt tolmácsolja ezt a nemzeti óhajt és a korona nem érti meg a mi szózatunkat. (TJgy van! a szélsőbaloldalon.) A főváros cselekvés helyett egy ünnepélyes határozatot hozott, a miniszterelnök ur pedig azt jelenti ki, hogy nem fogja a szoborügyet megakadályozni, holott az ország azt várta volna, hogy a főváros kezdeményezze ezt az ügyet, a miniszterelnök ur pedig alkotmányos kötelezettségénél fogva ellenőrizze és csinálja meg. Nincs szüksége Kossuth Lajos emlékének, hogy szobrot állítsunk neki; nekünk kell meghajolnunk az ő emléke előtt, a kik benne a nemzeti újjászületés legnagyobb hősét tiszteljük, nekünk, a magyar nemzetnek, mely őt apjának és megváltójának nevezi. (Tetszés a szélsobaloldalon.) Szüksége van ennek az elcsüggedt nemzetnek arra, hogy lássa, hogy nagyjai az őket megillető tiszteletben részesülnek, hogy ez a szobor erőt öntsön a csüggedő nemzetbe. Kossuth Lajos emléke megtanít, hogy kell szeretni a hazát, hogy kell azért élni, szenvedni és meghalni. Az ő emlékében a nemzeti önérzet és a magyar nemzet minden dicsősége megtestesül. Az ő emlékének oltárt emelt a nemzeti kegyelet, a melyhez imádkozni járunk. De a t. kormány, a melynek az ő törvényei adtak életet, nem akarja megtisztelni az ő emlékét: nem akarja dűlőre vinni ezt a kérdést. Igenis állítom, hogy ez a kor, ennek szereplői, nem méltók, hogy csak megtisztelni is tudják azok emlékét, a kik meghalni tudnak a hazáért. (TJgy van! a, szélsobaloldalon.) T. miniszterelnök ur, én ehhez a dologhoz, ehhez a játékhoz a magam szavával nem járulok. (Mozgás és ellenmondás jobbfelöl.) Ha szobra nem lesz is, nem féltem az ő emlékét a pusztulástól, mert emléke élni fog, a mig magyar ember lesz a földön! (Zaj jobbfelöl.) Rátkay László: Legalább ne nevessék ki ezt a kérdést, ha meg nem szavazzák! (Felkiáltások jobb felöl' Nem a kérdést! A félelet nem quadrál!) Rátkay Lászlő : Szégyen a magyar képviselőházra ! Lengyel Zoltán: Az ő eszméinek győzedelme kell, hogy az ő legszebb emléke legyen. (Zaj jobbfelöl.) Olay Lajos : Nevetni nem lehet ilyen dolgon magyar embernek! (Zaj.) Az szégyen, ilyenen röhögni: (Nagy zaj.) Elnök: T. képviselő urak! Ilyen magánbeszélgetésektől szíveskedjenek tartózkodni. (Folytonos zaj.) Csendet kérek! Olay Lajos: Elég baj, hogy gazdátok nem engedi meg, de nevetni ezen szégyen! (Folytonos zaj a jobboldalon.)