Képviselőházi napló, 1901. VI. kötet • 1902. április 23–május 10.

Ülésnapok - 1901-99

,9,9. országos ülés 1902 április 24-én, csütörtökön. 39 helyzetben vagyok, a mennyiben annak daczára, hogy a kormánynyal szemben alegmerevebb ellenzéki álláspontot foglalom el, mégis egy tekintetben, mint igazságszerető ember, kénytelen vagyok egy elismerő kijelentést tenni. Megjegyzem, hogy ez engem távolról sem vezet arra, hogy a költségvetést elfogadjam, vagy a t. miniszter urnak akár kodifikáczióját, akár adminisztráczióját helyeseljem ; de mondom, egy kijelentést kell tennem, a mire engem a költségvetésnek áttekintése vezetett és ez az, hogy az összes tárczák költségvetése közt ez a legrendszeresebb, mert ez nem dobálózik a viremente-okkal, hanem komoly megfontolással állítja be a tételeket. A másik pedig, a mi felötlő, az, hogy szükségtelenül nem emeli a költségeket, sőt talán a törvényszéki és járásbirósági költségeket kivéve, mindenütt csökkentést találunk. Megtaláljuk tehát annak a nagy elvnek az elismerését, hogy az állami életben a takarékosság elsőrendű kelléke a kormányzatnak és hogy azt a pénzt, a melyhez igen sok ember verejtéke, sokszor könyüje és nagy munkája tapad, meg kell becsülni és könnyedén pazarolni nem szabad. Mondom, józan takarékosságot kell konstatálnom. Ezen túl azonban nem tudok a t. miniszter úrral és politikájával egyetérteni, mert én a kodifikáczió tekintetében nem azt kifogásolom, mint hogyha nem lenne helyes az. a mi valahogyan már létesült, mert az alaposságot sok helyütt el kell ismerni, de rendkivül lassúnak tartom azt az eljárást, a melyet az igazságügyi kormányzat a kodifikáczió terén követ. Itt van az általános polgári törvénykönyv kérdése. Szerintem igazán botránykő az, hogy Magyarország, a melyet a jogászok nemzetének csúfolnak, nem tud abba a helyzetbe jutni, hogy az általános polgári törvénykönyv megalkottassék és szentesittessék. Igaz, hogy előttünk, vagy legalább a nyilvánosság előtt vannak már a javaslatok, de én, ha a t. miniszter urnak volnék, mindent félretennék, hogy ezt a művet fejezzem be, és végre tető alá hozzam. Mert ez a mű Magyarország belső egységének legerősebb és legmaradandóbb kapcsolata lenne. Ez az a mű, a mely az egész igazságszolgáltatásnak megadja az egyöntetűséget, megadja a biztosságot, megadja a birónak, az ügyvédi karnak a tekintélyt, a melynek alapján minden jogkereső egyénnel szemben a lelkiismeretes ember meg tudná mondani: vájjon az illető per' indítására vállalkozhatik-e, igen vagy nem? És nem lenne kitéve a bírói és ügyvédi kar annak, hogy a jogkeresők meggyanúsítsák; pedig nem az ő erkölcsi integritása, lelkiismeretessége az, a mi lehetetlenné teszi, hogy bizonyos ügyekben véleményt mondjon arra nézve, hogy a per meginditható-e. A magam részéről ezt annyira fontosnak tartom, hogy hajlandó volnék minden más kodifikáczionális működést háttérbe szorítani, és Magyarország kiváló jogászait, a kik meg voltak és meg vannak bízva e munkával, ösztökélni, hogy ez a nagy mű, mely a miniszter urnak is rossz közjogi politikája mellett mindenkorra emléket biztositana, minél hamarabb létesüljön és ezzel a biztosságot megkapja Magyarország egész jogélete. Én első sorban ezt kifogásolom az igen t. miniszter ur működésében, hogy azzal a régi bürokratikus lassúsággal csinálják ezt a művet is, a helyett, hogy a miniszter ur a maga tehetségével, tekintélyével, jóakaratával ráfeküdnék erre a műre, hogy végrevalahára Magyarország az általános polgári törvénykönyvet megalkothassa. A másik, a mit én kifogásolok, a katonai büntetőtörvény kérdése. Többen felhozták, de én sem tudok kitérni azon erkölcsi kötelesség elől, hogy fel ne hozzam, hiszen 34 teljes esztendeje minden évben sürgetik, és magam is itt voltam az 1892—96-iki országgyűlésen, mikor Szilágyi Dezsővel szemben is sürgette a 48-as függetlenségi párt és ő kijelentette, hogy már itt van, meg amott van az ügy, de azért máig sem tudtunk annyira jutni, hogy végre itt lássuk magunk előtt. Ez az eset bizonyitja a mi kormányunknak rendkívüli gyöngeségét, bizonyitja azt, hogy itt van egy államhatalmi ág, mely paczkázik Magyarország kormányzatával, mely a törvényhozás 34 éves kívánságával szemben folytonosan a negáczió álláspontjára helyezkedik és nem tud mást előhozni, mint tisztán a katonai érdeket. Semmiféle katonai felfogás, semmiféle helyes és komoly indok nincs, mely megakadályozhatná Magyarországot abban, hogy midőn van büntető-törvénykönyve, megalkossa hozzá a katonai büntető-törvénykönyvet is. Németországban kijelentette az akkori igazságügyminiszter, hogy minden államban a kriminális törvény megalkotását nyomon kell követni a katonai büntető-törvénykönyvnek. A legtöbb helyen, sőt talán mindenütt, meg is van ez alkotva, de minálunk rendkívüli jellemző a kormányra nézve, hogy ezt a 34 éves botránykövet nem birja eltávolítani, azt az intézményt, mely összes jogintézményeinkkel ellentétben áll, nem birja kiküszöbölni és jogéletünket a jogfejlődés kívánalmai szerint átalakítani. T. ház! Én szükségesnek tartom, hogy azokat a törvényeket vagy rendeleteket, melyek nem a magyar jogéletből fakadnak, a kormányzat első sorban eltávolítsa. Az érzéket azonban erre sem látom. Itt van pl. a telekkönyvi rendtartás, melynek semmi része sem magyar. Igaz, vannak pótló rendeletek, de maga az alapvető rendelet ma is osztrák, és bár a miniszter ur, sőt talán a trónbeszéd is Ígérte, ezt az idegen jogforrásból fakadt törvényt ma sem helyeztük hatályon kivül. Tisztelt barátaim közül többen előadták, hogy az ügyvédi rendtartás megalkotását tartják sürgősnek és szükségesnek, a mennyiben közel 30 esztendeje, hogy az létesült, és az ügyvédi kar. a mint később rá fogok mutatni, a