Képviselőházi napló, 1901. VI. kötet • 1902. április 23–május 10.
Ülésnapok - 1901-104
10b. országos ülés 1902 április 30-án, szerdán. 187 Következik a közösügyi kiadásokhoz való hozzájárulás arányának megállapítása czéljából kiküldendő orsz. bizottság képviselőházi tiz tagjának és a közös ügyek tárgyalására hivatott orsz. bizottság képviselőházi negyven rendes és tiz póttagjának megválasztása. A névsort olvasni fogja gr. Esterházy Kálmán, a távollevőkét jegyzi Kubik Béla jegyző. Kérem a képviselő urakat, méltóztassanak helyüket elfoglalni. Gr. Esterházy Kálmán jegyző (olvassa a névsort). Kubik Béla jegyző (olvassa a távollevője névsorát). Elnök : T. ház! A szavazás be lévén fejezve, a jegyző urak a szavazatokat össze fogják számlálni. A szavazás eredményéről a lehetőség szerint még az ülés vége előtt jelentést teszek. Következik napirend szerint a honvédelmi tárcza 1902. évi költségvetésének (írom. 32 — 35, 76, 94—97) folytatólagos tárgyalása. Illyés Bálint jegyző: Gr. Wilczek Frigyes! Gr. Wilczek Frigyes: T. képviselőház! Nem csekély feladatra vállalkozom, midőn a honvédelmi tárcza költségvetésénél kérek szót, mert nincsen az állami élet összes megnyilvánulásai között talán egyetlenegy sem, a mely oly szorosan össze volna forrva a nemzeti aspirácziókkal ós a nemzeti önérzettel, mint épen a hadügy. Ha joggal mondhatta az egykori államférfiú, hogy a háború az igazi fokmérője valamely nemzet, valamely állam rátermettségének és életrevalóságának, ugy bátran el lehet mondani azt is, hogy minden nép hadseregében látja állami létezésének legpregnánsabb kifejezését, és ép ezért a legnagyobb gonddal, odaadással és áldozatkészséggel őrködik mindazon tényezők felett, melyek hadügyét megalkotják. Minden nemzet, mely hagyományain csüng, első sorban katonai múltja iránt viseltetik kegyelettel és ebből és az ezzel összefüggő nemzeti dicsőségéből szivja nemzeti öntudatának és büszkeségének legfőbb tápanyagát. És hogyha ez általánosságban áll, mennyivel inkább kellene a magyarnak lelkesednie katonai múltjáért, midőn történelmének lapjai tele vannak irva a legdicsőbb eseményekkel, vitézségének halhatatlan emlékeivel, a melyek annyiszor ejtették bámulatba az egész világot. A haladó kultúra bármennyire szeliditse és finomítsa az erkölcsöket, lehetetlen, hogy minden igaz magyarnak a keble ne' dagadjon tiszta önérzettől ezeknek hallatára, és lehetetlen, hogy ne kívánja jövőjét is ezen múltnak megfelelőleg alkotni, régi jó katonai hírnevét jövőre is fentartani, különösen a midőn a kultúra mind a mai napig még nem tette elavult fogalommá a háborút és a hadviselést, még nem tette szükségtelenné eddig a hadsereget, hanem ellenkezőleg mind több és több áldozatot, gondosságot és figyelmet követel az államtól és annak polgáraitól. Az örök béke, mint vágyakozásaink és törekvéseink tárgya nem szűnik meg czél gyanánt szemeink előtt lebegni; és a polgárosodásnak és művelődésnek egyéb, sok tekintetben bizony igen kétséges előnyei közt legalább ez az egy az, melytől eléggé meg nem becsülhető előnynek valódi áldásait lehetne remélnünk. De mégis mindaddig, a mig annak ideje el nem következik, — a mi, hogy még igen messze van, már csak abból is kitűnik, hogy az utóbbi években mindinkább távolodtunk tőle — mindaddig minden igaz hazafinak kötelessége azon iparkodni, hogy a hadügyet, a hadsereget minél fejlettebbé, minél tökéletesebbé tegye, a mely kötelességet teljesitik a törvényhozó-testület tagjai is akkor, midőn a hadügyek vezetésében nézetem szerint fennálló hibákra és hiányokra figyelmeztetnek és azoknak orvoslását ajánlják. (Ugy van! Ugy van! a néppárton.) Ez legyen tárgya, czélja felszólalásomnak is, melynek a bevezetésben említett nehézségeit abban látom, hogy a most emiitett kötelességgel szemben áll egy nem csekélyebb fontosságú kötelesség, t. i. az, hogy a közterhek alatt mindinkább roskadozó népet minden szükségtelen, vagy legalább nem feltótlenül szükséges kiadástól megóvni és terhem lehetőleg könnyíteni iparkodjunk. (Helyeslés. Ugy van! a népjulrton.) Csak a ki ezen két kötelességet méltányosan tudja összeegyeztetni, csak az viseli igazán szivén az ország érdekeit. A véderőnek rendeltetése az lévén, hogy az országot és annak polgárait minden kül- és belellenségtől megvédje, ez képezi az állami élet, az állami létezésnek egyik legfőbb biztositékát; de mégis minden más tekintetet ennek feláldozni, a nép megélhetését tenni koczkára emiatt nem lehet. (Ugy van! Ugy van! a bal- és a szélsöbaloldalon.) Pártunk már több izben és legutóbb a felirati vita t alkalmával benyújtott válasz felirati javaslatban is követelte a katonai szolgálati idő leszállítását. (Ugy van! Ugy van! a néppárt padjain.) Sőt e tekintetben konkrét javaslatot is tett, a mennyiben a hároméves szolgálati időnek 2 évre való leszállítását sürgette. Jól tudom, t. képviselőház, hogy ez első sorban a közös hadseregre vonatkozik, minthogy a honvédségnél a törvény maga is csak a kétéves szolgálatot ismeri és ezt is csak annyiban, a mennyiben a keretek fentartása és a legénység kiképzése ezt megköveteli; mégis ezt a kérdést itt megemlíteni helyén és idején levőnek tartom, már csak azért is. mert a közös hadügyi költségek megszavazása ezen parlament hatásköréből kivonatván, a magyar országgyűlésnek a költségvetés * tárgyalása alatt más helyen ezt a kérdést felvetni nincs módjában. De különben is, t. ház, az 1867-ik évi XII. t.-cz. csakis a közös kiadások megszavazását bizza a delegáczióra, minden egyéb, katonai dolgokkal összefüggő ügyet, kivéve az ő Felségének fentartott vezényleti és belszervezeti ügyeket, a magyar törvényhozásra biz. (Ugy van! Ugy van! a néppárt padjain.) 24*
