Képviselőházi napló, 1901. VI. kötet • 1902. április 23–május 10.

Ülésnapok - 1901-101

114 101. országos ülés 1902 április 26-án, szombaton. képviselő ur felszólalása arra késztet, sőt többet mondok, kötelességemmé teszi (Igaz! TJgy van!) ezzel a párttal szemben, a mely a nemzetiségi törekvésekkel szemben oly sokszor és oly erélye­sen foglalt állást, (Élénk helyeslés a szélsőbal­oldalon.) hogy azokra a követelményekre, a me­lyeket ő a nemzetiségek javára igazságügyi szempontból kifejtett, röviden megadjam az — előre mondhatom, elfogulatlan, igazságos — vá­laszt. (Halljuk! Halljuk!) Elfogulatlannak és igazságosnak kell len­nem, t. ház, mert hiszen a nemzetiségek lapjaik­ban és egyéb orgánumaikban nyíltan azt a vádat emelték a függetlenségi párttal szemben, hogy a nemzetiségi képviselőknek egy-egy felszólalása­kor nekünk csak egy fegyverünk volt, és ez a lehurrogás. Vészi József: Eá is szolgáltak! Krasznay Ferencz: Én nem ezen a téren fogok mozogni, hanem, mert jogász vagyok, egy­szerűen a törvénykönyvből fogom kimutatni, hogy az, a mit a nemzetiségi képviselő urak követelnek, illetőleg, a mit Veszelovszky kép­viselő ur követel, hogy t. i. a törvénykezés nyelve — magáé a törvénykezésé — nemzetisé­gek szerint alakuljon, de lege lata egyszerűen törvénytelen követelés, (Igaz! TJgy van!) s hogy de lege ferenda egyszerűen lehetetlen kívánság. (Halljuk!) T. képviselőház! A törvénykezés nyelvéről alapvetően az 1844 : II. t.-cz. rendelkezik. Ennek a törvénynek 6. §.-a azt mondja, hogy a királyi udvari főtörvényszék nyelve az ország határain belül indított minden perekre nézve, következés­kép a szentszékek nyelve is a magyar lévén, az itélőszékeknek hivatalos minden egyéb dolgai is — tehát megkeresések is — magyar nyelven folytatandók. Annyira alapvető ez a törvény, t. képviselő­ház, hogy a későbbi, igazságügyi nagy szerve­zeti törvényhozás, az 1869-iki, feleslegesnek is találta azt, hogy újonnan kimondja, hogy a tör­vénykezés nyelve Magyarországon egyedül és ki­zárólag a magyar. Az 1869 : IV. t.-cz. egy­szerűen mellőzi ezt a kérdést, mert hiszen, a mint említettem, már szabályozva volt. (TJgy van!) De lehetne talán a nemzetiségi uraknak egy másik erősségük: hivatkozhatnának talán a nemzetiségi törvényre, az 1868 : XLIV. törvény­czikkre. E szerint meg hogyan áll a dolog? Igaz, hogy a birói hatalom gyakorlásáról szóló, ismeretes 1869-iki törvény 4. §.-a azt mondja, — hogy rövid legyek, épen csak a végét idézem — hogy az 1868 : XLIV. t.-cz. 27. §.-ának határoz­mányaihoz képest az illető törvényszéki kerület­ben — t. i. nemzetiségi kerületekben — lakó különböző nemzetiségű egyénekre való méltányos tekintettel történjenek a kinevezések. Mit jelent ez, t. képviselőház ? Semmi egyebet, t. képviselő­ház, mint azt, hogy a nemzetiségekhez tartozó egyéneket is nevezzenek ki birákul, (Igaz! Ügy van!) vagyis a 68-iki törvényhozás magas, fen­költ gondolkozásának megfelelően a nemzetiséget a törvény nem tartja akadálynak arra, hogy valaki a birói funkcziót ellássa. Az a 27-ik szakasza az 1868 : XLIV. tör­vénynek, a melyre itt hivatkozás történik, azt mondja, hogy a hivatalok betöltésénél a jövőre is egyedül a személyes képesség lesz irányadó; ennélfogva az államkormány gondoskodni fog arról, hogy az országos birói és közigazgatási hivatalokra, különösen a főispánokra más külön­böző nemzetiségekből származó, a szükséges nyelvekben tökéletesen jártas és másként is al­kalmas személyek a lehetőségig alkalmaztassanak. Mi ez? Semmi egyéb, mint az, hogy a magyar törvényhozás meg akarta adni a lehetőséget arra, hogy a biró a néppel esetleg annak nyelvén is érintkezzék. Tudjuk, hogy Magyarországon a bírák nemcsak hogy nem türelmetlenek, de sőt nagyon is türelmesek. A birák Magyarországon, ha például német tanúról van szó, mindig tud­nak németül és ugyanezt tapasztaljuk a nemze­tiségi vidéken. így áll ez a dolog de lege lata, vagyis ugy, hogy a törvénykezés nyelvéül mást, mint a magyart, használni nem szabad. Azt hiszem tehát, a t. nemzetiségi képviselők nem mondhatják rám azt, hogy elfogult voltam és nem mondhatják, hogy talán lovagiatlanul ol­csóbb babérokra pályáztam, a mikor itt a cse­kély számban reprezentált nemzetiségi törekvé­seket kritika alá vettem. De, a mint t. képviselő­társaim, alaptalan volt az önök követelése de lege lata, épen olyan lehetetlen az de lege ferenda. Lehetetlen igen egyszerű okból. Enged­jék meg, hogy ha csak egy mondattal is, de kifejezzem, hogyan gondolkozom a nemzetiségi kérdésről. (Halljuk! Halljuk!) Közép-Európa mindazon hatalmas kulturállamaiban, a melyek csakugyan kiépítették azt az egységes nemzeti államot, a mely nálunk ma még csak a frázisok korát éli, egy elvet látunk megvalósulva és ez az elv: volenti non fit iniuria. (Igaz! TJgy van! Élénk helyeslés a szélsobaloldalon.) A kinek ott tetszik maradni abban az országban, a ki annak az országnak jogvédelmét, előnyeit élvezni tudja, az kell, hogy annak az országnak a kultúráját is magáévá tegye. (Igaz! TJgy van! Elénk he­lyeslés a szélsobaloldalon.) Azért én azt a theoriát, melyet önök ugy formuláznak, hogy »mi meg­maradunk és nem bolygatjuk az egységes nem­zeti államot, de akarjuk a magunk kulturális önállóságát«, csak bizonyos határig engedem és ismerem el jogosultnak, addig t. i., a míg abban az igazi jogosult nemzeti törekvésben, annak a nemzetnek a törekvésében, a melylyel rivalizálni önök nem tudtak, mert önálló államot nem tud­tak megalkotni, nem akadályozzák a nemzeti állam megvalósítását és kiépítését. Mert ez igenis egyszerű eró'mérkőzés. Ha a magyarság képes volt a magyar államot megalkotni összes attribútumaival, akkor mindazok a gyengébbek

Next

/
Thumbnails
Contents