Képviselőházi napló, 1901. V. kötet • 1902. márczius 21–április 22.

Ülésnapok - 1901-83

90 83. országos ülés 1902 április 4-én, pénteken. az összeget, a mely ipari czélokra jelenleg is fel van véve. Ausztria, mely maga hatalmas ipari állam, a mely hatalmas faktorokkal rendelkezik és iparát nemcsak benn saját területén, hanem külső országokban is tudja érvényesíteni, ma is sokkal nagyobb dotáczióval látja el saját iparosait, mint mi elhanyagolt szegény kisiparosainkat, A kisipar, mely ma Magyarországon a végső elhagyatottság állapotába jutott és kisiparosaink méltán megérdemelnék, hogy az ország figyelme feléjük forduljon, mert ők oly helyzetbe jutottak, hogy képtelenek saját maguktól talpra állani. Nincs senki más, kihez fordulhatnának, mint a magas kormány, ettől várják azt a segitő kezet, mely a magyar ipart a régi magas nivóra felemeli. Bármit mondanak is egyesek, én daczára annak, hogy szerencsém van a függetlenségi párthoz tartozni, tisztelettel viseltetem a volt kereskedelemügyi miniszter ur iránt és elismerem érdemeit abban a tekintetben, hogy ő megtett minden lehetőt a kisiparosok érdekében és szivén viselte az ő érdekeiket. Épugy elismerem azoknak az uraknak érdemeit is, a kik mellette voltak. így Nagy Ferencz államtitkár és Szterényi József miniszteri tanácsos urak érdemeit, mert saját tapasztalataimból győződtem meg, hogy minden lehetőt elkövettek a kisiparosok érdekében, a mi csak hivatva lett volna helyzetükön segíteni. De daczára annak, hogy ezen személyes buzgólkodással némileg elősegítették a kisiparosok helyzetét, az a korlátolt felfogás, mely kereskedelemügyi kormányunkban a nagy politika terén nyilvánul, általában az az állásfoglalás, mely kormányunkat jellemzi az Ausztriával szemben való gazdasági kérdésekben, az alárendeltségnek ez a helyzete nem engedi létesíteni azokat az ipari feladatokat, a melyek valóban nagy nemzeti ügy folyományai és egyenes következtetései volnának. Az Ausztriával szemben való gazdasági helyzetünk ma már végső stádiumában van s meg vagyok róla győződve, hogy ha bármely miniszter megkérdezné önmagát, lelkiismeretét és szivét, ez ország gazdasági, ipari helyzete fájó szívvel kelti fel az óhaját, hogy Magyarország végre felszabaduljon attól a lenyűgöző rabságtól, Ausztriának ezen elfojtó uralma alól. A közös vámterület mellett, mondjanak bármit is, hangoztassanak bármily elveket, kétségtelen, hogy a magyar ipart megteremteni nem lehet. E-ubinek Gyula t. képviselőtársam tegnap azt mondotta, hogy abban az esetben, ha a közös vámterület fenmarad, Németország vámpolitikájával szemben Ausztria lesz az első, a mely arra fog igyekezni, hogy a gabonavámot felemelje, tehát Ausztria fog a mi védelmünkre kelni és így elérjük azt, hogy gazdáink terményeiket magasabb áron fogják eladhatni, a mi által közvetve az ipar is fejlődni fog. Ez azonban nonsens, mert első sorban nem hiszem, hogy Ausztria segítségünkre jöjjön. Rubinek Gyula: Nem is mondtam! Bartha Ferencz: Másrészt pedig nincs is rá szükségünk, hogy segítségünkre jöjjön, mert ha magunk nem bírjuk megerősíteni helyzetünket, (TJgy van! a szélsőbaloldalon.) ezt attól a jó szomszédtól bizony sohasem várhatjuk. (TJgy van! a szélsöbaloldalon.) De maga a tétel sem áll, hiszen látjuk, hogy Magyarország a legutóbbi kimutatás szerint 400 millió korona értékű nyersterményt vitt ki Németországba és feltéve, de meg nem engedve, hogy ez az ország abba a szerencsés, vagy szerencsétlen helyzetbe jutna, hogy Ausztria jönne segítségünkre, a mitől Isten mentsen meg (Mozgás a szélsöbaloläalon.) és felemelnék a gabona vámját, akkor mit érnénk el? A Németországból Ausztriába való összes behozatal 60 millió koronát tesz ki és ha Németországból ki vagyunk szorítva, akkor ezen prohibitiv vámok mellett is 340 millió koronát veszít a gazdaközönség. Nem áll tehát az, hogy a prohibitiv vámok a magyar gazdaközönség érdekeit megóvnák. Áttérek ezek után az iparoktatás kérdésére, mert ez is kapcsolatos az iparfejlesztés ügyével. Lehet mondani, hogy ez a legelhanyagoltabb kérdés Magyarországon, mert vannak hatalmas, erős ipartestületeink is, mint pl. a budapesti szabók ipartestülete, a mely 2800 tagot tüntet fel törzskönyvében s a melynek több százezer koronára menő heverő vagyona van és még ez az ipartestület sem állított fel — ámbár módjában volna — szakiskolát, hogy a szabóipart ez utón fejleszsze és fellendítse. A ki foglalkozott ezzel a kérdéssel, tudja azt, hogy a prossnitzi és bécsi szabók 16 millió korona értékű kész férfiruhával látják el a budapesti ruhakereskedőket. Ilyen mennyiségű kész cseh és nemei ruha kerül a fővárosba, a melyet Prossnitzban, ennek környékén és Bécsben gyártanak. Ez a kérdés nemrégiben a kormány részéről is megfontolás tárgyává tétetett és akkor mozgalom indult meg abban az irányban, hogy a budapesti szabóiparosok szövetkezete valamiképen küszöbölje ki ezt az óriási árubehozatalt, a mely egy rendkívüli adóterhet képvisel. Megjegyzem, hogy ezúttal csak a fővárosról és nem az ország egyéb részeiről szólok. És ekkor azt tapasztaltuk, hogy a 2800 budapesti szabóiparos túlnyomó nagy része nem képes olyan ízléses alakban előállítani azt a férfiruha-munkát, mint azok a prossnitziak vagy bécsiek, a minek következtében a szabóipartestület kebeléből alakult szövetkezet Prossnitzba és az ennek környékén levő városokba és falvakba, Morvába és Csehországba iparosokat küldött ki, hogy ezt a munkát tanulmányozzák. Ezek működésükről most jelentést tettek a kormánynak és talán sikerülni fog egyesek buzgólkodása folytán ezt a 16 millió korona értékű cseh és német portékát innen kiszorítani. Kétségtelen, hogy ez a hitelszövetkezetek áldása, mert azok a kisiparosok, a kik ma elszigetelve egyenkint állanak, a nagy forgalomban,