Képviselőházi napló, 1901. V. kötet • 1902. márczius 21–április 22.

Ülésnapok - 1901-93

400 .93. országos ülés 1902 április 17-én, csütörtökön. Ez ellen határozottan tiltakoznom kell, (Helyeslés a szélsöbaloldalon.) még pedig okiratokra, a törvényhozás termében elhangzott miniszteri nyilatkozatra hivatkozva. Hiszen azt csak nem tehetik fel, nem szabad feltenni a protestáns egyháznak itt, vagy a főrendiházban ülő képviselőiről, hogy ők egy elvi nagy kérdésben pénz mennyiségére való tekintettel alkut kössenek a kormán)nyal. (Igaz! Ugy van!) De nem szabad feltenni a kormányról sem, hogy többséget ilyen nem tisztességes alku utján biztosítson magának. Egészen más a forrása ennek a mozgalomnak és egészen más az iránya, mint a mit az a két nyilatkozat neki tulajdonit. Legyen szabad arra is kiterjeszkedni, hogy az egyik felszólalt képviselő ur azt mondotta, nem alkalmas az idő, melyben ezt a javaslatot beterjesztjük. Én sokat gondolkoztam róla, de nem tudom kitalálni az okát, hogy miért nem alkalmas épen ez az idő. Meggyőződésem szerint épen ez a legalkalmasabb idő; nevezetesen: mit kérünk mi javaslatunkban azoknak a felekezeteknek, melyek az államtól még segítséget nem kaptak? Kérünk pénzt. Addig, míg az állam pénzügyei oly helyzetben voltak, hogy maga is folyton hiánynyal küzdött, a protestáns egyház részéről nem hallott a törvényhozás ilyen kérő szózatot; de most, mikor a kormány kimutatásai eldicsekszenek vele, hogy esztendőnkint 70—80 millió korona a felesleg, mikor 4—500 millió megtakarított összeg van, már csak előállhat az eddig mellőzött felekezet és mondhatja, hogy most már az államnak van miből segítségére lenni, hogy itt az ideje, hogy segítségére jöjjön. (Élénk helyeslés a szélsöbaloldalon.) Ha a zárszámadási tételek nem bizonyítanák is, módjában van az államnak segítségül jönni nemzeti művelődési szempontból, hisz nekünk elég volna az a 30 millió forint, a mit költöttünk Kréta sziget mellé való kirándulásra és a Kínába küldött egypár hajónak költségére. Ha, t. ház, van az ilyen nagyhatalmi tüntetésekre pénz, kell lennie pénznek a nélkülözhetetlen belföldi kulturális czélokra is. (Igaz! Ugy varJ a .*zéls'..baloldalon.) Statisztikai adatokkal lesz szerencsém bemutatni, hogy ez a mozgalom nem mai keletű, és hogy azok is, kik most nem tartják időszerűnek, régebben annak tartották. Nem az egyházpolitikai kérdésekkel függ ez össze és nem alkunak eredménye ez, hanem a protestáns felekezetek szükségét ismerték fel azok, kik ezt a mozgalmat régente megindították, azóta elaludni nem hagyták, és biztosítom a t. házat, hogy elaludni nem hagyhatják mindaddig, mig ez a kívánság teljesítve nem lesz, mert ha elaludni hagynák, vétkeznének felekezetük ellen, vétkeznének nemzetük érdeke ellen. (Igaz! Ugy van! a szélsőbalold'álon.) Már 1893-ban, mikor tehát még az egyházpolitikai törvények nem voltak, a mint azokat később megszavazták, Zsilinszky Mihály képviselő ur, most államtitkár, a bányakerületi ágostai hitvallású egyházkerület gyűlésén tette meg az indítványt. Ki merné tehát azt mondani, hogy akkor, mikor az egyházpolitikai törvények csak sokkal később lettek benyújtva, már ebből a szempontból alku tárgya lett egy felekezet és a kormány közt, hogy a 48-diki törvény végrehajtását sürgetni kell. 1894-ben az akkori miniszterelnök, "Wekerle Sándor, így nyilatkozott február 26-án: »Mint többször kijelentettük, a mennyiben az egyházak segélyforrásai nem elegendők szükségleteik fedezésére, az állam részéről szándékozunk támogatást adni. Lépéseket tettünk a végleges szükség megállapítása iránt; ha ezt ismerni fogjuk, nem fogunk tartózkodni attól, hogy esetleg külön törvényhozási intézkedéssel erre nézve biztosítékot nyújtsunk. De mi az állami segélyt nem évről-évre, esélyektől, megszavazástól, hanem törvényes intézkedésektől kívánjuk függővé tenni.« (Tetszés a szélsöhaloldalon.) Ha egy kormányelnök a kormány nevében a t. képviselőház előtt ünnepélyesen már többször tett nyilatkozatra hivatkozik és körülírja az ő szándékát, s ha éveken keresztül mégis ennek semmi praktikus eredménye nincs: nem lehet-e joggal azt mondani, hogy itt az ideje, hogy komolyan kérdezzük meg a kormányt: kötelezőnek tekinti-e magára az előbbi kormány igéretét, vagy nem ? Mert év év után múlik, a nyomor évről-évre szaporodik, épen nemzeti szempontból a felekezetek nem bírnak feladataiknak megfelelni. A kormány és az evangélikus és református egyházak között az a viszony állott be, hogy ezek kérvényeiket beadták a kormányhoz, a kormány azonban nekik egyenesen nem válaszolt. 1895-ben az egyetemes evangélikus egyház határozta el, hogy az 1848-iki törvény szellemében való végrehajtást megsürgeti és azt a határozatát 1896 elején egy küldöttség által nyújtotta át a kormánynak. Erre a kérvényre —bár azóta ismételten gyűlésekben kérték — választ mindezideig nem kaptak. Nem kénytelen-e tehát az egyház ide hozni a kérdést és azt mondani, hogy ha a hivatalos testület — és utóvégre talán nem olyan kistekintélyü és kisbefolyásu testület az egyetemes ágostai hitvallású egyház — választ nem kap a kormánytól, akkor kénytelen olyan helyre menni, a hol a kormányt feleletre és válaszra kényszerithetik ? Nem volt tehát más mód, mint idejönni ezzel a kérdéssel, hogy mi a szándéka a kormánynak abban a tekintetben, hogy a protestáns egyházak az 1848. évi XX. törvényezikk végrehajtását sürgetik. Nemcsak az evangélikus egyház teszi, hanem az evangélium szerint reformált egyház is. Hogy milyen szellemben gondolkozik mindkettő, erre nézve vagyok bátor bemutatni a dunáninneni református egyházkerület közgyűlésének egyhangúlag hozott határozatát: ^Egyházunk autonomikus szervezetének teljes fentartását az 1848. évi XX-ik törvényezikk végrehajtásával elodázhatatlanul szükségesnek tartja; az 1848. évi XX,