Képviselőházi napló, 1901. V. kötet • 1902. márczius 21–április 22.

Ülésnapok - 1901-91

328 91. országos ülés 1902 április 15-én, kedden. alkalmazták is egy darabig az alsóbb hatóságok, mígnem egyszer az ügy a Guria elé került és az kimondotta, bogy ez a törvény az elkeresztelésekre nem alkalmaztató. Akkor a kormány a helyett, hogy a dolgon novelláris utón segített volna, azt a nézetem szerint végzetes hibát követte el, hogy rendeleti utón szabályozta a dolgot és rendeleti utón állapított meg büntetést. Ez a rendelet nézetem szerint egy elhibázott dolog volt. Elhibázott először is azért, mert nem volt reá semmi szükség, mert a nélkül is meg lehetett élni; és másodszor azért, mert törvényességéhez legalább is kétely férvén, ellentállásra ösztökélte az embereket, a mi ismét megtorlás nélkül nem maradhatván, a kölcsönös elkeseredés mindinkább növekedett. így keletkeztek az u. n, egyházpolitikiai törvények. Hogy a kötelező polgári házasságról, az állami anyakönyvekről és a vallás szabad gyakorlatáról szóló törvények elvileg helyesek, czélszerüek, kívánatosak, sőt szükségesek voltak, azt részemről készséggel elismerem; de igenis elhibázottnak tartom az időt, a midőn azok keresztülvitettek. Ha a szabadelvű párt és a t. kormány az ezekről a padokról néhai nagynevű elnökünk, Irányi Dániel által számtalanszor megtett indítványt elfogadta volna és a béke napjaiban fokozatosan, kellő előkészítés mellett vitte volna azt keresztül, nézetem szerint nem zavartatott volna meg a felekezeti béke ós egyetértés. De olyan időben vinni keresztül az ilyen, mindenesetre mélyreható reformokat, midőn azt az országnak legnépesebb felekezete — joggal vagy a nélkül — ellene irányzott megtorlásnak tekintette, szerintem egyáltalában nem volt szerencsés és előrelátásra valló politika. Hogy azonban azok az egyházpolitikai törvények most vissza nem csinálhatok, az, nézetem szerint, legkisebb kétséget sem szenvedhet. Mint mondottam, azok a törvények elvileg helyesek, czélszerüek, sőt szükségesek. Most tehát, midőn már átestünk a felekezeti izgalmakon, azokat a törvényeket most meg nem történtekké tenni ép olyan, vagy sokkal nagyobb hiba volna, mint a milyen hiba volt azoknak nem helyes időben való megalkotása. De igenis, nézetem szerint, ha azt nem akarjuk, hogy a sebben a tövis bentmaradjon és az a seb örökké vérezzék, orvosolni kell azt a sérelmet, melyet az imént hangoztattam, akként, hogy a gyermekek vallására nézve vissza kell állítani a régi állapotot. A katholikus egyház ebben a tekintetben nem áll egyenlő lábon a protestánsokkal. Először is a katholikus egyház sokszorta gazdagabb és igy oly anyagi előnyöket adhat az illetőknek, a minőkkel a szegény protestáns felekezetek nem rendelkeznek ; másodszor a katholikus egyház az egyedül üdvözítő dogma segélyével sokkal nagyobb nyomást tud gyakorolni a hívekre, mint a szabad gondolkozásra és felekezeti türelmességre alapított protestáns felekezet, s végül a családi gondoktól ment katholikus lelkész egész idejét a térítés ügyének szentelheti; mig a többnyire rosszul dijazott és nagy családdal megáldott protestáns lelkész idejének legnagyobb részét a létfen tartás küzdelmei veszik igénybe. A középkorban az isten-itél étnek egyik neme volt a törvényszéki párbaj, és ebben az volt a szokás, hogy a vádlottat mezítelenül állították szembe a vádlóval, a ki tetőtől talpig pánczélba volt öltözve. Ez akkor érthető volt; mert akkor hittek a csodákban és az isteni gondviselés közvetlen beavatkozásában. Ma már ebben nem hisznek és a katholikus egyháznak szembeállítása a protestáns felekezetekkel teljesen hasonlatos azzal a régi párbajjal. Hogy ez valóban igy van, az kétségtelen az eddigi eredményekből. 1896-tól 1900 végéig, tehát öt év alatt a gyermekek vallására vonatkozó szerződéseknél a protestánsok tiszta vesztesége 1622; ennyi az ő tiszta veszteségük,levonva a nyereségből. Ha most hozzáveszszük. hogy a felnőttek áttérése folytán is vesztettek 4444 hivet, látható, hogy e törvény valósággal romboló hatással van a protestáns felekezetre. Az az elv, hogy a szülők szabadon rendelkezhetnek gyermekeik vallása felett, elvontan, elméletileg helyesnek látszik, de a ki az életet ismeri, tudja azt, bogy a legtöbb esetben nem az illető szülők, jegyesek meggyőződése az, a mely az egyezségeket kötteti, hanem igenis az erősebb fél befolyása emelkedik a gyöngébb fölé, annak akaratát elnyomja és ennek az a szomorú következménye, hogy az egyik házastárs tövissel szivében kénytelen az oltár elé lépni. Nem helyeselhetem a kormánynak azt a szűkkeblű magatartását sem, a melyet a katholikus autonómiával szemben tanúsít. (Halljuk! Halljuk! a bal- és a szélsőbal-oldalon.) Mi protestánsok hálásan emlékezünk vissza, hogy a mi önkormányzatunk iránt folytatott küzdelmeinkben 1790-től 1848-ig, sőt 1859-ben is a katholikus egyház jobbjai mellettünk voltak, minket egész erővel támogattak. (Helyeslés a baloldalon.) Nem felejtettük el ezeket a szolgálatokat, és hálás szívvel, legmelegebb érdeklődéssel adnók vissza a kölcsönt, ha nekünk erre alkalmat nyújtanának. Arról nem tehetünk, hogy maguk a katholikusok oly autonómiával érik be, a mely, nézetem szerint, az autonómia leglényegesebb kellékeit nélkülözi. (Mozgás és ellenmondás a baloldalon.) Nézetem szerint az autonómia minden téren, tehát a felekezeti téren is csak jó eredményeket szülhet. A felekezeti önkormányzat előkészítő iskola a politikai élethez, felkelti az illetőkben a közügyek iránt való érdeklődést, tájékoztatja őket a dolgok állásáról, előmozdítja a vallásos érzületet, közszellemet alkot, bizonyos tekintetben még a különböző társadalmi osztályoknak egymáshoz simulását is előmozdítja, mert a felekezeti autonómiai testületben együtt ülnek min-