Képviselőházi napló, 1901. V. kötet • 1902. márczius 21–április 22.

Ülésnapok - 1901-89

április 12-en, szombaton. 289 89. országos ülés 1902 kedelmünk, iparunk, s az igen t. miniszter ur átadhatja iskoláit valódi rendeltetésüknek, nem annyira ipafosok és kereskedők termelésére, hanem inkább a magasabb műizlés, a szélesebb látókörű, kereskedői szellem fejlesztésére. (Ugy vaní Ugy van ! a szels'óbaloldahn.) Ha a munka meghozza a maga gyümölcseit, akkor majd meglesz az ő tisztelete, de a meddig a fennálló viszonyok között ez csak tengődést, s ezzel kapcsolatban függést és megalázást jelent, addig ne vegye rósz néven senki attól a magyar iparostól, ha gyermekének nem akarja az ő keserves életét adni osztályrészéül. (Ugy van! a szélsöbálóldalon.) Hát, t. ház, semmi sem jellemzi jobban a mi ferde társadalmi viszonyainkat, mint az, hogy a mi kenyérpálya, nagy általánosságban nem ad kenyeret, s azok a pályák, a melyek bizonyos magasabb, eszményibb társadalmi hivatással volnának kapcsolatban, nemcsak a puszta kenyérkereset, hanem üzlet és vagyonosodás forrásaivá váltak. Nem akarok példákat felhozni, nem akarom elészedni azokat a sötét szineket, a melyek a társadalom képének megfestéséhez szükségesek, mert akkor talán, eltelve keserűséggel, elveszteném a szükséges higgadtságot, a mit meg óhajtok tartani. — Csak arra akarok rámutatni, hogy ez a vezető nagy eszmenélküli társadalom miképen igyekszik minduntalan alászállitani a közoktatás szinvonalat — a közép és felsőbb oktatást értve, miképen tereli el a tulajdonképeni czéljától. De e tekintetben nemcsak a társadalmat kell vádolnunk, hanem a kormányzatot is, azért a száraz formalizmusért, a melyet legfőbb bölcsességnek tart élő és fejlődő elvek hiányában minden vonalon érvényesíteni. Az a baj, a mit a tisztelt miniszter ur is felemiitett, a minek oka végelemzésben maga a kormányzat, egyebet se tévén, mint folytonosan ujabb és ujabb hivatali állásokat nevezve, a melyek aztán a segédhivataloknak légióit hivták elé; ez a baj, hogy t. i. nálunk mindenki hivatalnok akar lenni, előidézett egy másikat, a közéletünkben túltengő alaki képesítés után való törekvést s ezzel kapcsolatban az iskolákban a súlynak nem a tudásra, hanem a bizonyítvány megszerzésére való helyezését. Hogyan érheti el a középiskola a maga czélját, hogyan felelhet meg feladatának: a társadalomnak magasabb idealizmussal eltelt, kötelességérzettől áthatott, hivatásuk iránt lelkesedő, önálló gondolkozású és jellemű ifjakat szolgáltatni, midőn az egy fokozatosan kvalifikáló intézetté tétetik? Nálunk a középiskola két osztályának, négy osztályának, hat vagy nyolez osztályának elvégzése képesít bizonyos állások elnyerésére vagy bizonyos életpályákra való lépésre. Az érettségi bizonyítvány a minek csupán a felsőbb tanulmányokhoz kellene utat nyitni, meg épen kenyeret ád boldog birtokosának kezébe. így van ez még a felsőbb oktatásnál is. Arra, hogy valaki közigazgatási, birói, ügyvédi vagy más hivatali gyakorlatra mehessen, a jogKÉPVH. NAPLÓ. 1901 1906. V. KÖTET, végzettség különböző árnyalatai szükségesek. Hogy különböző szakvizsgálatokra lehessen állani, ahhoz különböző előző bizonyítványok mutatandók fel negyedrészben, félig vagy egészben végzett iskolákról. Egy szövevényes vizsgálati rendszerünk van. a melynek áttanulmányozása különböző minisztériumnak különféle rendeleteivel nem csekély fáradtságba kerül. A mi közönségünk szemében, t. ház, ma már a közép- és felső iskolák kevés kivétellel nem azok az intézetek, a melyekben az ifjúnak tudást, ismereteket kell elsajátítani, hanem intézetek, a melyek bizonyítványokat osztanak és oszthatnak, ilyen formán azután nem is a tudás és ismeretek elsajátítása, hanem a bizonyítványoknak bármi utón és módon megszerzése a fő czél. Igen, bármi utón - módon, és sokszor áron is, —• nem tudom ugyan, hogy vannak-e még Magyarországon oly intézetek, a hol bizonyos díj lefizetése után az ifjúnak bizonyítványt eszközölnek ki, de hogy a közelmúltban voltak, azt tudom. A közfelfogás nem azt sugallja az ifjúnak, »menj és tanulj, sajátítsd el, a mi elsajátítható,* hogy órvényesithesd tudásodat a haza, emberiség javára, hanem azt, hogy: »menj és nyerd meg a te vizsgálóidnak, a te tanáraidnak jóakaratát, járj kedvökbe, hogy valahogy elégségessel, vagy ha máskéj:) nem lehet, egy javitó vizsgával keresztülmehess.« Nem igen hiszem, t. ház, hogy nálunk tanáremberrel megtörtént volna az, hogy a szülő visszahozva a fiának kiállított fényes bizonyítványt, igy szólt volna : megvizsgáltam a fiamat, tapasztaltam, hogy még csak helyesen sem tud írni magyarul. Nem tanították semmire, itt hát a bizonyítvány, adják vissza a pénzemet. No hát ilyen bolond ember nem akad, olyan azonban van elég, a ki zúgolódik, méltatlankodik, hogy megakadályozták gyermekét abban, hogy biztos kenyérhez juthasson. A közönségben az ily tünetek által az a nézet erősödik meg, hogy a vizsgálatok eredményét nem annyira a tudás mértéke, mint inkább mellékkörülmények döntik el, legnagyobb szerepe pedig annak van, amit deákiműnyelven »Glück«nek és »Pech«-nek hívnak. Tényleg el kell ismerni, hogy vizsgálataink minden vonalon nem egyebek, mint az istenitéletnek modern alakba öltöztetett fajtái. A legtöbb iskolai bizonyítvány és oklevél a tudás súlyát és mértékét illetőleg problematikusabb értékű, mint egy himlőoltási bizonyítvány. De e tekintetben nemcsak a közönség, a a társadalom részéről kell a baj okát keresnünk, hanem a közoktatásügyi kormányzat ama törekvésében, melylyel a közoktatás súlypontját a vizsgálati rendszerre helyezi. Felsőbb tanintézeteinknek nagy része inkább vizsgáló-bizottságok székhelye, inkább dijJomaosztó tényező, mint nevelőés oktató-intézet. Különösen a budapesti egyetem jogi fakultásán leteheti valaki rendre a vizsgálatokat a nélkül, hogy az előadásokat komolyan hallgatta volna. Egy része tán be sem fér a tanterembe, a kik pedig beférnek, azok nagy 37