Képviselőházi napló, 1901. V. kötet • 1902. márczius 21–április 22.
Ülésnapok - 1901-89
260 89. országos ülés 1902 április 12-én, szombaton. tózkodási helynek, a virágzó fiatalságra különösen frissítő szintén nem lehet. A főváros burkolatköve hideg talaj a lelkes fiatalságnak, illúzióikat rajta feledik. Csak azt tanulják meg korán, hogy az arany fajsulyánál fogva a mindennapi életben is lenyomja a mérleget. A mi pedig a szellemet illeti, lehet, szereznek egy kis nagyvárosi opportunizmust, ragad az hamar, és meghajlitja az ifjak hátgerinczét már zsenge kortól, mint szél a nádszálat. Fővonása pedig az alkalmazkodó sima önzés a szivben, és a »haza minden előtt« az ajkon. T, ház! Én magam is tanultam Budapesten és megvallom, nem irigylem azokat a fiatal barátaimat, a kik itt tanulnak. Az én időmben összehozott bennünket fiatalokat véletlenül a török mozgalom, összejöttünk a Szabady-kávéházban. Az egj'etemen alig emlékszem, hogy sokat találkoztunk volna. Pedig bizony nem árthatott volna Szilágyit, Paulert, vagy Wenczelt sűrűbben is meghallgatni. — Van itt a t. házban több barátom, abból a korból, egyszerűen hivatkozom reájuk, ha helyesen beszélek-e? (Igaz! Ugy van!) Vizsgáinkat, mert kellett, letettük, doktorok is lettünk muszájból, de nem vitt bennünket a tudás iránti lelkesedés, szakmánymunka volt. Az élet oly drága volt, hogy közöttünk a hazulról legjobban dotáltak is mindig azon jártattuk legjobbik eszünket, mint jöjjünk ki havi j)énzünkkel, a mi különben csak a ritkábbaknak sikerült. Örökös harezban valánk a mammonnal, külföldi egyetemen ezzel bajom nem volt soha. Oxfordban sem, pedig az ám drága hely, — de minden be van osztva. A szegényebb fiuk meg nevelősködtek, hivataloskodtak, irnokoskodtak; előadásra természetesen, ha akartak volna, sem járhattak. Szóval szolgáltatták a jövő mesterséges kontingenst a szellemi proletárokhoz, a föld eme legszerencsétlenebb lényeihez. (Igaz! Ugy van! a baloldalon.) És kérdem, t. kéjrnselőház, micsoda frisseséget hoznak be a közéletbe az ilyen, lélekben meghasonlott elemek? Üdeséget semmit, de válhatnak igen is belőlük professzionista politikusok, nem a jó, de a sivár, az amerikai »politicián« értelmében mondom. (Igaz! Ugy van! a baloldalon.) T. képviselőház ! Nagy vonásokban, ugy hallom fiatal egyetemi polgár barátaimtól, a viszonyok ma is olyanok mint hajdan voltak. A nagyvárosi élet ma még drágább, még csábítóbb, a létért való küzdelem még nehezebb. Ma sincs a fiatalság a j> es ti aszfalton semmi nevelési kontrol alatt. Ma is elvonja a tanulástól az ifjúságot a sok mindenféle, gyakran nem igen épületes szórakozás. A drágaság miatt ma is szenvednek a szegény fiuk, mert hiányzik mindig valami, épen az a gyakran csekélység, a mi az életet kellemessé tenné. Ilyes anyagi gond jó egyetemi városokban legfeljebb nagy kivétel-számba mehet. A tanulás, a sport, a mit vetélykedésnek neveznek minden téren, ma sem hozza össze az egyetemi polgárokat a fővárosban. De, a mint minket összehozott annak idején a »törökvilág «, fiatal barátaimat összehozza ma más hazafias egyetemi mozgalom. A budapesti egyetem a szellemi proletárok mesterséges melegágya ma is. (Igaz! Ugy van a baloldalon.) És nemcsak egyénileg fájdalmas ez, mert boldogtalan, elégedetlen polgárokat nevel, de veszélyes is lehet, ha a közügyek vezetése kezeikbe kerül, mert már egy jeles római klasszikus megmondá: »Ees publicas gerentes aut patrios consumere fructus nati, aut pauperiem páti periti essent.« Azaz hogy »a fórum«, a nyilvánosság emberei vagy jó módban született egyének legyenek, vagy olyanok, a kik szerény igényekkel birnak. Szó szerint: »a közügyek vezetői, vagy ősi javakból élők, vagy a szegénységet tűrők legyenek.« Az ilyen »utóbbi polgár« pedig, ugy látszik, a római korban is inkább kivételszámba ment. T. ház! Én azt óhajtanám, hogy a szellemi proletárok helyett neveljünk megelégedett, boldog embereket a hazának és az egész emberiségnek! (Elénk helyeslés balfelől.) És azt hiszem, hogy erre törekedni az államnak is első kötelessége. Bele kell vinnünk a közoktatásba a tanítás mellett a nevelést is. Atyai szeretettel, tapintattal, humánusan, de szigorral jól nevelni a magyart. »A laisser fairé«-rendszer semmire sem vezet. Jó internátusokat kell kreálni már a középiskolákban. Ott van mintául az angol »Eaton« és »Harrow«. De nem a fővárosban kell ezeket is konczentrálni, a különféle felekezetek is áldozzanak erre. A felekezetek legnemesebb hivatása ép a jó nevelés. Különösen szólok a protestánsoknak; nálunk olyan nagy hézagok vannak, hogy például az előkelő protestáns leányok, ha nem a szülei háznál nevelkednek, ugy nagyrészt a »sacré coeurben«, vagy más zárdákban nőnek fel, gyakran külföldön. Senki sem tiszteli nálam jobban a katholikus egyházat, senki nálam nem toleránsabb. Hisz magam is jórészt katholikus intézetekben nevelkedtem, Rómában mint diplomata több évet töltöttem, de ép azért világosabban is áll előttem, hogy sok a pótolandó, a tipus vész ki különben. Lorántffy Zsuzsannákat nem produkál korunk. Pedig, t. képviselőház, a nő alapja a családnak és a jó honleány fundamentuma a nemzetnek. (Élénk tetszés a bal- és a szélsobaloldalon.) Az a mozaik, a melyből a magyar nemzet össze volt rakva, jó kemény, mint az ős római, eltartott egy évezredig, hát hogy fényesen ragyogjon továbbra is: az ifjú nemzedéktől fog függeni. Mi magyarok oly kevesen vagyunk, hogy kvalitásban kell pótolnunk a számot. T. ház! Az egyént a vele született ős erő és a nevelés viszi. Ha szabad egy triviális ha-
