Képviselőházi napló, 1901. IV. kötet • 1902. márczius 4–márczius 20.

Ülésnapok - 1901-68

114 68. országos ülés 1902 márczius 8-án, szombaton. gyalása alkalmával, és most ismét hangsúlyozni kívánom azokat, a miket akkor észrevételként tettem. (Halljuk! Halljuk! a néppárion.) Én méltányos dolgot látnék abban, ha ezek az idegen honosok, a kik véradót nem fizetnek, a kik jövedelmeiket külföldön költik el, tehát az indirekt, a fogyasztási adókban részt nem vesznek, a kik továbbá csak germanizálnak, mert birtokaikban idegen tiszteket tartanak, a földbirtok-vételben bizonyos mértékben korlátoltatnának, épen a csorbái tó szomszédságában egy idegen földbirtokos, a kinek olyan óriási uradalma, illetőleg földbirtoka van. csupa cseh tiszteket és idegen alkalmazottakat tart. (Felkiáltások a baloldalon: Ki az?) Hohenlohe herczeg. Akkor pedig nem beszélhetünk kulturális misszióról, a mikor azt látjuk, hogy ezek az idegen honosok a magyar kultúrát a legnagyobb mértékben veszélyeztetik. Én már a múlt alkalommal ajánlottam azt, hogy ezek az idegen honosok, ha Magyarországon birtokot vásár-ólnak, fokozott illetékek fizetésére köteleztessenek, (Helyeslés a baloldalon.) hogy magasabb földadót, magasabb községi pótadókat fizessenek, mint a belföldiek. {Tetszés a bal- és a szélsőbaloldalon.) Ez különben már megvan Romániában is és igy azt hiszem, senkisem akadályozhat bennünket ennek keresztülvitelében, a mikor látjuk, hogy más államok is igy járnak el ilyen esetekben. De még magában Oroszországban is vannak egyes nagyobb földbirtokok, a melyeknek haszonélvezete ahhoz van kötve, hogy a haszonélvezők ott lakjanak és birtokaikat maguk kezeljék. Nálunk azonban teljesen ki van szolgáltatva az ország földje ezeknek az idegen földbirtokosoknak és ha e tekintetben a törvényhozás valamikép intézkedni nem fog, el lehetünk rá készülve, hogy az országnak minden számottevő nagyobb birtoka csakhamar idegen kezekbe fog kerülni és akkor hiába fogunk kulturális vagy más ilyen czélokra költeni, ha ezek az idegenek az ő birtokaikon idegen cselédeket fognak tartam, és ezáltal kulturális törekvéseinknek egyenesen útjában állanak. Továbbá az indokolásban az foglaltatik hogy ki voltunk téve annak, hogy ez a birtok idegen kézre jutva, elzárathatott volna az ország lakosságától ; bátor vagyok megjegyezni, hogy az én nézetem szerint ettől a veszélytől talán nem lehetett tartani, mert az 1876-ik évi közegészségügyi törvény 14. §-a, a mely a gyógyfürdőkről és az ásványvizekről intézkedik, kimondja, hogy ásványfürdők és vízfürdők, ha kellő mennyiségű tiszta és üde forrású vizzel birnak, a milyen a csorbai-tó is, ha egyszer a nyilvános jelleget megkapták és gyógyfürdőnek minősítették, többé ezen jellegüktől meg nem foszthatok. A kérdés tehát az, hogy gyógyfürdőnek van-e minősítve a csorbái - tó vagy nincsen ? (Darányi Ignácz földmivelésügyi miniszter tagadólag int.) Ha nincsen, akkor épen ebből az esetből kifolyólag szükségét látnám annak, hogy a törvényhozás ezt a dolgot szabályozza és pedig akként, hogy olyan helyek, a melyek üdülésre és gyógyczélokra használhatók, olyan vizek, a melyeknek élvezete közegészségügyi szempontból az ország közönségére nézve nem nélkülözhető, a közönség elől elrekeszthetők ne legyenek. Mert hisz igy azután ki lehetnénk téve annak, hogy pl. egy gyógyforrás, a melyet az ország közönsége közegészségügyi szempontból nem nélkülözhet, idegen honos kezére jutva, egyszerűen elzáratik a közönség elől, mert az illető tulajdonos azt a forrást máskép akarja értékesíteni; csak mint ivóvizet bocsátja a közönség rendelkezésére, mint fürdővizet azonban nem. Ezen eset alkalmával felemlítem, hogy ilyen nemzet, mint Magyarország, a mely ezredéves történeti múlttal bir, már annyi műkincscsel kellene, hogy birjon, hogy ezek maguk is egyik nevezetességét képeznék az országnak a művelt világ előtt. Fájdalom, nem igy van! Műkincseinknek, történelmi tárgyainknak legnagyobb része idegen helyen, az országon kívül van. Múzeumaink nem a gazdagság, hanem a szegénység tárházát képezik és azokból mindent meg lehet ismerni, csak a nemzet történelmét nem. Tessék muzeumunkban, itt a szomszédságban bármikor megjelenni és végignézni rajta; hát kétségtelenül van ott egy-két értékes tárgy, de ebből a nemzet történelmét, a mi pedig annak tulajdonképeni czélja volna, megismerni soha senki nem fogja. Hogy más államokban, pl. Olaszországban annyi rengeteg műkincs van a muzeumokban felhalmozva, ez annak tulajdonitható, hogy az ország fentartotta magának az azokra vonatkozó vételi előjogot. Igy a Borghese-képtár is, a mely rendkívül nagy értéket képviselt midőn eladó volt, és jöttek mindenfelől venni szándékozók, az olasz kormánynak a törvény értelmében megvolt a joga, hogy határozzon a felett, megtartsa-e a műkincseket vagy pedig nem. Ugy tudom, hogy meg is tartotta és nem engedte meg, hogy azok más országba vitessenek ki. Lehet, hogy még most sem volna késő e tekintetben is nálunk törvényt alkotni, hogy ilyen fontosabb műkincsekre, történelmi tárgyakra nézve első sorban a magyar kincstár legyen jogosítva nyilatkozni, hogy azokat meg akarja-e a magyar nemzet részére tartani vagy nem. Az általam elmondottakat a t. kormány figyelmébe ajánlom, s a tárgyalás alatt lévő törvényjavaslatot elfogadom. (Helyeslés.) Darányi Ignácz földmiveíésügyi miniszter: Engedje meg a t. ház, hogy a muzeumok kérdésével, a mely nagyon messze fekszik a csorbáitótól, ezúttal ne foglalkozzam és átengedjem ezen kérdést és annak esetleges figyelembevételét t. barátomnak, a vallás- és közoktatásügyi miniszternek ; a t. képviselő ur által felvetett mindazon szempontokra azonban, a melyek tárczámmal csak valahogyan is kapcsolatba hozhatók, a választ készséggel hajlandó vagyok megadni.