Képviselőházi napló, 1901. III. kötet • 1902. február 17–márczius 3.

Ülésnapok - 1901-56

94 $6. országos ülés 1902 február 22-én, szombaton. törvénynyel ne kelljen intézkedni. Itt van a törvénynek 3. §-a, mely megmondja, hogy a miniszteri nyugdíj tekintetében milyen eljárást kell követni. (Hal/juJc! Halljuk!) E szerint az illető miniszter egyszerűen beterjeszti a nyugdíj iránt való kérvényét a pénzügyminiszterhez és a pénzügyminiszter a korona nevében adminisztratív utón intézi el szakasztott ugy, mint minálunk. Nekem van szerencsém még egy frappáns bizonyítékot nyújtani arra, hogy Rakovszky képviselő ur tévedett és hogy tévedésének nyomdokaiba lépett ma Szüllő képviselőtársam is. Az a jogrend, melyet ő meglevőnek állit Angliában, az nincs meg. De akadt Angliában az 1869-iki rendezés óta valaki, a ki azt az óhaját fejezte ki, hogy az a jogrend lépjen életbe, és a ki törvényjavaslatot is nyújtott be az angol alsóházban arra nézve, hogy ezentúl a parlament külön törvényben szavazza meg az egyes miniszteri nyugdijakat. Ez a valaki pedig nem volt konzervatív allürü ember, mint Rakovszky képviselő ur, hanem ellenkezőleg, a radikálisok legvadabbja, Labouchere és az ő három-négy elvtársa, ki az angol parlamentben ül. 0 1894-ben benyújtott egy bill-t, — itt van, leteszem a ház asztalára, — a melyben azt indítványozta, hogy ezentúl ne legyen egyszerűen a kincstár minisztériuma által kiutalványozható a miniszterek nyugdija, hanem minden egyes miniszteri nyugdíj külön törvény által szabályoztassék. Ámde mi sorsa lett ennek a törvényjavaslatnak ? Förster Ottó: Visszavonta! Vészi József: Az első olvasáson tul terjedő stádiumba nem is jutott, mert maguk azok, a kik benyújtották, többé nem szorgalmazták. Olyan sors. a mely igen kevés közjogi, politikai tartalmú törvényjavaslatnak jut osztályrészül Angliában; egy törvényjavaslatnak legsiralmasabb sorsa ez, mert csecsemő korában megfojtja az, a ki a világra hozta: benyújtója. Marad még az a kérdés, hogy földhöz ragadt szegény emberek-e mindazok, a kik Angliában a nyugdijat élvezik ? Megfogadtam Rakovszky képviselőtársam tanácsát, tanulmányoztam az anyagot és van szerencsém a következő érdekes adatokat rendelkezésére bocsátani. (Hattjulc! Halljuk!) 1898-ban volt szó utoljára a miniszteri nyugdíjról. Interpellácziót intézett Sir John Leng, Dundee tiszteletreméltó képviselője a kormányhoz, míképen lehetséges az, hogy nem régiben meghalt egy miniszter, ki életfogytiglan nyugdijat húzott és végrendeletében hagyatékot találtak, inely háromszázötvenezer font sterlinget, vagyis nyolcz millió koronánál nagyobb összeget képviselt? (Halljuk! Halljuk!) Méltóztassék ezen adatokat egybevetve velem együtt konstatálni, hogy abszolúte nem áll az, hogy Angliában külön törvénynyel kell a nyugdijat megszavazni, ellenkezőleg az 1869-iki törvény, s az ezt megelőző negyedik Vilmos-féle 22. törvény minden minisztert jogosultnak tart a miniszteri nyugdíj élvezetére, (ügy van '. jobbfelöl.) és hogy a mit Rakovszky István t. képviselő ur meglévő jogrendnek mondott, hogy t. i. külön bili által szavaztatik meg, egyetlen egyszer próbálták indítványozni az alsóházban, de nemcsak az angol alsóház nem fogadta el, hanem maguk az indítványozók is elálltak törvényjavaslatuk tárgyalásától. Méltóztassanak továbbá velem együtt konstatálni azt, hogy igenis vannak Angolországban nyugdíjazott miniszterek, — 11 ilyen nyugdíjas miniszter van — és az angol kincstári minisztérium az alsóházba benyújtott költségvetés kommentárjául a költségvetést kisérő jelentésében azokat névszerint felsorolja. Méltóztassanak továbbá velem együtt még azt is konstatálni, hogy nemcsak földhöz ragadt szegény emberek élveznek Angliában nyugdijat, mert az, a ki nyolcz millió koronát hagy hátra, az még az angol fogalmak szerint sem mondható földhöz ragadt szegény embernek. (Felkiáltások a szélsőbaloldalon : Elég rossz.') Én nem mondom, hogy jó, de itt tényekről van szó. Rakovszky képviselő ur nekem mondta azt, hogy legyek óvatosabb és ügyesebb állításaimban. Azt hiszem, sikerült kimutatnom, hogy elég óvatos voltam állitásaimban és talán kimutattam azt is, hogyha kettőnk közül valakire ráfér az ügyesség nagyobb mértéke, az nem én vagyok. (Tetszés jobbfelbí.) Elnök: Rákosi Viktor képviselő ur személyes kérdésben kivan szólani. (Elénk felkiáltások : Halljuk Rákosi Viktort!) Rákosi Viktor: T. képviselőház! (Halljuk! Halljuk!) Fájdalom, nem voltam jelen Lurtz Károly országgyűlési képviselő beszéde alatt és nem volt alkalmam beszédével tüzetesen és behatóbban foglalkozni, de addig is, nehogy azt higyjék, hogy az ő beszéde észrevétlenül fog átsuhanni a magyar parlament felett, kötelességemnek tartom felállani és beszédére néhány szóval személyes kérdésben válaszolni. (Halljuk! Halljuk!) Reflektálni fogok különben Korodi Lutz kéjjviselő ur szavaira is, a ki tulaj donképen Korodi Lajos, mert a Lutz a Lajosnak kicsinyítése, de ugy látszik, őt annyira bántja az, hogy a vezetékneve magyar, hogy a keresztnevét mindig németül Lutznak használja. Gáll Sándor: Csak itt használja ugy! Otthon mindig magyarul használja! Rákosi Viktor: T. képviselőház! A szászok politikájának rosszhiszeműségét és együgyűséget a legtávolabbi szemlélő is belátja, mert ők tüzzel-vassal, kézzel-lábbal harczolnak ellenünk, holott a magyar az egyetlen barátjuk, a ki őket a romanizálás ellen megvédelmezheti, mert ha ők ezt a harczot ilyen irányban igy behunyt szemmel, ilyen felületesen és vakon folytatják, száz esztendő múlva egyetlenegy szász sem lesz Erdélyben, mert mindannyian beleolvadnak, nem a magyarságnak, hanem az oláhságnak tengerébe. (Igaz! Ugy van! a szélsöbaloldalon.) Ezt minden ember tudja, a ki Magyarországon statisztikával, ethnografiával, politikával foglalkozik és a ki Erdély viszonyait ismeri.