Képviselőházi napló, 1901. III. kötet • 1902. február 17–márczius 3.

Ülésnapok - 1901-53

4 53. országos ülés 19ü2 február 17-én, hétfőn. kolja, sem nem szépíti s hogy a korona által is jóváhagyott munkaprogrammja, melynek egyik eszköze a mostani költségvetés, az összes erre hivatott tényezők közreműködésének igénybevételével alkalmas a bajok lehető orvoslására. (Helyeslés a jobboldalon.) Ezen álláspontom vezérel engem egyszersmind a mostani költségvetés megítélésénél is. Minden költségvetés Scylla és Charybdis között mozog. Hiszen egyrészt feladata a nemzet szükségleteit lehetőleg teljesen kielégíteni, míg másrészt ugyanannak a költségvetésnek a feladata ezt a czélt a nemzettől követelendő minél kisebb áldozatokkal érni el, A feladatok oly különbözők, néha ellentétesek, hogy azokat kiki saját felfogása szerint ítélheti meg, helyezhet súlyt egyik, vagy másik részre, ugy, hogy szerény felfogásom szerint, egy költségvetésnek csakis relatív becse lehet, azt abszolút jónak, vagy abszolút rossznak nevezni egyáltalában nem lehet, és arra nézve, hogy valaki elfogadja-e vagy nem, mindig döntő tényező az a körülmény, — miként ezt a tapasztalatok is bizonyítják, hogy az illető a kormánynyal szemben, mely a költségvetést benyújtja, mely annak végrehajtására van hivatva, milyen álláspontra helyezkedik. (Ugy van! jobb felöl.) A közgazdasági életünkben mutatkozó bajok szanálása és, a mi ugyanazt jelenti, a költségvetés realitásának stabilizálása, vagyis a nemzetnek képessé tétele a tőle követelt anyagi áldozatok elviselésére, képezi a legközelebbi jövőben ugy a törvényhozásnak, mint a kormánynak egyik legelőkelőbb, egyik legfontosabb feladatát, mely feladat annál inkább fogja igénybe venni ugy a törvényhozásnak, mint a kormánynak bölcseségét, mivel a feladatok létesitésének egyik legeminensebb feladatánál, az Ausztriával kötendő vám- és kereskedelmi szerződések megkötésénél a mindkét félre nézve kielégítő elintézésre szükséges méltányosságra, a multakon okulva, Ausztria részéről, sajnos, aligha számolhatunk ; hiszen az ottani pártokat, vagy jobban mondva az ottani, egymással gyűlölködő nemzeteket és nemzetiségeket ma tulajdonképen csak egy czél, egy szándék képes ideig-óráig egyesíteni és ez Magyarország gazdasági kihasználása. (Ugy van! jobbfelöl.) A mig azonban az Ausztriában uralkodó zavaros viszonyok nehezítik helyzetünket, akadályozzák, késleltetik közgazdasági viszonyunknak kielégítő megoldását, másrészt ugyancsak az ottani zavaros állapotokkal szemben nálunk, az utolsó időben mutatkozó konszolidált állapotok nem kis mértékben emelik Magyarországnak, mint a monarchia valódi bázisának jelentőségét, terelik reá a közfigyelmet és a miniszterelnöknek czéltudatos, a nemzet anyagi és nemzeti érdekeit mindig szem előtt tartó, az ellentéteket lehetőleg kiegyenlítő és igy az erőket konczentráló vezetése mellett, azt hiszem, remélhetjük, hogy mindé kérdések kielégítő módon elintézhetők lesznek. (Helyeslés jobbfelöl.) A siker feltétele gyanánt tekintem azonban, — és erre igen nagy súlyt fektetek — hogy a miniszterelnök az Ausztriával és majdan a külföldi államokkal kötendő szerződések tárgyalásánál egy kompakt, egységes, a maga és az ország igazának teljes tudatában levő és a mellett szilárdan megálló, egyúttal azonban semmi igazságtalanságot, méltánytalanságot nem követelő, az ország közvéleményének valódi többségét képviselő erős pártra támaszkodva léphessen föl. Mert ez, és szerény véleményem szerint csakis ez adja meg az erőt, a lehetőséget, hogy Magyarország méltányos és igazságos jogainak a vele szemben mindig ellenséges osztrák közvélemény előtt és az e czélból és a csakis e czélból mindig egyesülni kész osztrák parlamenttel szemben érvényt szerezzen. (Igazi Ugy van! a középen.) Ez a szükséges pártegység azonban kifelé nem lehet akadálya annak, hogy jogos és méltányos közgazdasági érdekek kellő lojalitással és méltányossággal itt a parlamentben szóba ne kerülhessenek, meg ne vitathassanak. Az egymás iránt táplált lojalitást, méltányosságot, én ezekben a kérdésekben a siker előfeltételének tekintem, mert hiszen hogy a múltban közgazdasági viszonyaink oly nagy mértékben rosszabbodtak, ennek én nem utolsó okát látom abban, hogy midőn a viszonyok súlyos nyomása alatt a mezőgazdaság válságba került, akkor a szükséges egyetértés és harmónia helyett a közgazdasági ágak között egyenetlenség és bizalmatlanság honolt, a mi a helyzetet még súlyosabbá tette és még jobban nehezítette a kibontakozást. Örömmel tapasztalom, hogy ez a teljesen téves, sőt veszedelmes felfogás az ujabb időkben már nagy mértékben tisztult, hogy ma már nemcsak az ipar és kereskedelem számolhat jogos érdekeinek védelmében a mezőgazdaság részéről támogatásra, de ma már nem létezik olyan elfogulatlan kereskedő és iparos sem, a ki a túlzástól ment mezőgazdasági érdekek jogosságát kétségbe vonná. A három közgazdasági ágnak egymásra utaltsága talán a kontinens egyik országában sem olyan nagy és a sikernek nem olyan előfeltétele, mint épen Magyarországon. Hiszen a mezőgazdaság terményei értékesítésénél, miután nemzeti jövedelmünknek ez képezi oroszlánrészét, rá van utalva az ipar és kereskedelem közvetítésére, ezzel szemben azonban az ipar czikkeinek értékesítésénél, nem bírván külkereskedelmi piaczokkal, majdnem kizárólag hazánk népességére van utalva, ennek pedig háromnegyed részét hazánk mezőgazdái képezik. A gazdák jövedelme nem holt tőke az ipar és kereskedelem részére, hanem eme két fontos közgazdasági forrásnak éltető eleme, hiszen ritkán vándorol az a ládafiába, hanem a gazdák szükségleteinek kielégítése, a gazdasági berendezése révén ismét az iparra hárul vissza. És mindaddig, mig vagy külkereskedelmi piaezokat nem szerzünk iparunk részére, a mire