Képviselőházi napló, 1901. II. kötet • 1902. január 16–február 15.

Ülésnapok - 1901-52

426 b± országos ülés 1902 február 15-én, szombaton. sitése, hanem a velünk szemben álló és elintézésre Táró nagy kérdések szem előtt tartása miatt, azoknak az érintkezési pontoknak ápolása, a melyek minket együtt és egymás mellett tartanak. Hogyha mi ezt teszsziik és hogyha mi tényleg az ország nagy kérdéseinek taglalása körül birjuk megtalálni a találkozási pontokat, akkor el fogjuk érni azt, a mit el kell érnünk, hogy t. i. közös akarattal, nem pedig egymás ellen törve, fogjuk az ország nagyságát és dicsőségét elősegíteni. (Helyeslés a jobboldalon.) Én ennek reményében, ennek tudatában élek és vagyok, evvel fogadom el a költségvetést. (Helyeslés a jobboldalon.) Kubik Béla jegyző: Makkai Zsigmond! Makkai Zsigmond : (Halljuk! Halljuk! Felkiáltások : Helyre!) T. ház! Habár az állami költségvetési vita tárgyalása hosszasabb idő óta folyik és habár fiatal és tanulatlan képviselő vagyok és mint megválasztott képviselő mégis kötelességemnek tartom, hogy én is hozzá szóljak szerény tehetségem és tudományom szerint. (Halljuk ! Halljuk !) Én Erdélyországot, a melyben születtem, különösen Maros-Torda vármegyét és az én kerületemet ugy tekintettem idáig, mint egy jó fejős tehenet, a melyet boldog, boldogtalan fejt, de a melynek enni senki sem adott. Engedelmet kérek, hogy ezt a nemes országot egy baromhoz hasonlitom, de hasonlíthatom annálfogva, mert a t. miniszterelnök ur azt a múltkor egy beteghez hasonlította. (Mozgás.) Ezt a fejős tehenet tehát, a mint mondom, boldog boldogtalan fejhette, de enni nem igen adtak neki. Ezért ez is elbetegesedett. Ennek a beteges tehénnek a gondozója a miniszterelnök ur. (Igaz! Ugy van! a szélsöbaloldalon. Felkiáltások : Helyre! Helyre !) Elnök: Méltóztassanak, kérem, helyre menni! Makkai Zsigmond : Engedjék meg, hogy ecseteljem most a székelyföldi sanyarú, letiport, leigázott, munkás és kisbirtokos nép sorsát. Mindig ugy irtózik ez a munkás és kisbirtokos nép, ha adóról van szó, mintha a nyavalya törné. Örökké hallom, hogy nem emelik az adót. Igaz, nem is emelik. Ezelőtt tíz—húsz évvel volt földadó, egy kis pótadó, volt első-, másod- és harmadosztályú keresetadó. Ez megvan ma is. Ez nem lett sem több, sem kevesebb. Hanem e mellett van fegyveradó, erdőkezelési dijadé, katonaadó, kutyaadó, vasúti pótadó, községi pótadó és magánutadó, rendes adó, kereskedelmi pótadó, kórházi j>ótadó, ut-átereszi szakaszadó. E 14 tétel alatt fizet Maros-Torda vármegyében az adózó közönség adót. A ki elviszi őszszel a marék könyvét, azt hiszem, az azt gondolja, hogy tán megbolondul délig az a pénztáros, a mig kiszámítja, hogy ki mennyit fizet? Előre reszket a nép, ha elöljárót lát. Három napig ha nem evett, akkor sincs jó étvágya. Visontai Soma: Igaz, ha hatósághoz kell menni! Makkai Zsigmond: Nem emelték az adót, mégis 14 adótétel van. De megemlítem, t. ház, azt is, hogy mi az oka annak, hogy nem emelték és mégis ennyi az adó. Ezelőtt néhány évvel kicsavarta és megváltotta a magyar állam a községektől a községi korcsmai jogokat. Megváltotta, de becsület Istenemre mondom, hogy sem az, a ki megváltotta, sem az, a ki eladta, sem az, a ki a törvényt hozta, nem tudta, hogy az mit ér. (Igaz! a szélsöbaloldalon.) Az én községemben az akkori korcsmajog 8—9 forintért volt kiadva. Abból a községnek minden baját a falu birája ugy a hogy, eligazította. Nem volt semmi teher, pótadóról szó sem volt. Most 60 — 70—80%-ps pótadó terhe alatt nyög. Ilyformán, igaz, nem emelték az adót, de kiütötték lábunk alól ugy a jövedelmet, hogy egyszerre élethossziglan tartó adósságot róttak ránk. Én a nyomorúságos állapotokkal küzdő nép közül való nép vagyok. Kifejezni azokat a bajokat mind, a melyek hozzám és a hozzám hasonló nyomorult néphez tartoznak, arra idő nincs; de engedjék meg, hogy, habár az idő előrehaladt is, egy pár dolgot kifejthessek. Erdélyország azon részéből, a hol én lakom, vasút oly keveset érint, hogy elmondhatom, hogy Erdélyországot ketté vasút nem vágja; a hol pedig vágja, a szélén vágja. Erdélyországban négy hires fürdő vagyon, vannak sóbányák, öthat vármegyei közös havas ut vagyon. Ez pusztulófélben van és annyi jövedelmet sem hajt, hogy az erdővédeket és erdészeket kifizethessük belőle. A vasutakat csak megmutatták a Székelyföldnek, de azok olyképen nincsenek keresztülvezetve, hogy azokból jövedelmi forrásunk legyen ennyi adó, iga és teher után. Erdélyországnak jövedelmi forrása azelőtt, a boldog időkben, a marhatenyésztés, juhtenyésztés és egyáltalában a marha hizlalása volt. Ma azonban disznót legeltetni nem lehet, mert ha a makkot megeszi, erdő többé sohasem lesz. A marhatenyésztés elveszett, mert a közlegelőt felosztották. Mikor a tagositási törvénykönyvet csinálták, égbekiáltó bűnt követtek el. Miért nem csinálták azt ugy, hogy a hol nem egyenes, ott ne tagositsanak. Erdélyország határszéle hegyesvölgyes, ott tehát oly égbekiáltó igazságtalanságokat követnek el a tagosítással, hogy azt ki sem lehet mondani. Tönkrejuttattak ezekkel már sok gazdát, azok közül 5—10—20 holdas birtokosokat. A hol a tagosítás idáig meg nem történt, méltóztassanak azt beszüntetni. Ha van egy pár száz hold, azt bizony annak adják, a kihez a mérnök beszáll. Égy kis luczernása már nem marad a falu végén a közönséges kisbirtokosnak. A tehetséges kereskedelmi miniszter urat igen kérném, hogy Parajdon azt a gyufagyárat, mely ott volt, de megszűnt, újra állítsa fel. Ismertem parajdi munkást, kit most a munkásotthon ebédosztogatásánál láttam. Ha most Pa-