Képviselőházi napló, 1901. II. kötet • 1902. január 16–február 15.
Ülésnapok - 1901-50
374 50. országos ülés Í902 február 13-án, csütörtökön. Mielőtt abba a válaszba bocsátkoznám, nem hagyhatom szó nélkül azt a benyomást, melyet rám ezek a fejtegetések tettek. Én azt látom, — ez az én érzésem — hogy a t. képviselő urak, hogy arra a megvádoló konklúzióra juthassanak, a melyre jutni akartak, a melyben a legsúlyosabb mulasztással vádolnak meg, a melyben az ország meggyalázását, mellőzését és szégyenét látják, tulszéles és terjengő alapot választottak a maguk fejtegetéseinek, szélesebbet, mint a mely ezen kérdésnek elhelyezésére szükséges. (Igaz! Ugy van! a jobboldalon.) Pichler Győző: Azt már mi ítéljük meg! Széll Kálmán miniszterelnök: Igen. azt önök Ítélik meg. De a mint önöknek szabad a maguk benyomásait az én beszédemre visszaadniuk^ ugy szabad az nekem is önökkel szemben. (Élénk helyeslés.) A parlamenti szólásszabadság nem abból áll ám, hogy csak az egyik fél beszélhessen, hanem lényege az, hogy ebben a házban mindenki szabadon szólhasson, (Igaz! Ugy van!) mindenkit türelemmel meg kell hallgatni. (Igaz! Ugy van! a jobboldalon.) És, ha & háznak minden tagja élvezi ezt a jogot, akkor élveznie kell, nemcsak a ház, nemcsak a törvény privilégiumainál, hanem a közönséges társadalmi felfogásnál fogva annak is, kit ilyen súlyosan megvádolnál;:. (Élénk helyeslés. Halljuk! Halljuk !) Én oly fontosnak, oly kényesnek tartom a kérdést, oly messzeterjedőknek és tartalmasoknak a fejtegetéseket, hogy, a mi néha mindegyikünkön megesik, hogy valamely képviselőtársunknak egy-egy mondására közbeszólunk, még ettől is tartózkodtam, figyelemmel hallgattam és ugyanezt vicissim kérem az uraktól. (Halljuk! Halljuk 1) Azt tartom, Komjáthy t. képviselő ur túlságosan nagy területet ölelt fel, olyat, melybe nem illik bele ez a kérdés, és ezen a nagy terrénumon elvész; reám ezt a hatást teszi az ő egész okoskodása. Ha azokkal a keservekkel, azokkal a múltból merített reminiszczencziákkal, sokszor keserűkkel és fájdalmasokkal, a melyekből kizárólag indult ki a képviselő ur, szólunk ehhez a kérdéshez, akkor nem választjuk meg arányosan sem a fegyvereket, sem a modort, melyben e kérdést kezelni kell. Nem lehet itt az ország szégyenéről beszélni. Én ott leszek, hol a képviselő ur, ha az ország megalázásáról és szégyenéről lenne szó. (Élénk, helyeslés a jobboldalon. Nagy zaj a balés a szélsöbaloldalon.) Hiszen csak örülhetnek ennek az urak. Én szolidaritást vállalok Komjáthy képviselő ur azon mondásával, melyet szívesen írok alá, (Halljak! Halljak!) hogy ott, hol az ország becsületéről, hol az ország állásáról van szó, ne legyen köztünk pártkülönbség, hanem ott egy szívvel, egy lélekkel álljunk össze, és^ egy czélt, egy feladatot tűzzünk magunk elé. (Élénk helyeslés a jobboldalon. Zaj a bal- és a szélsöbaloldalon,) Én ott leszek; csak azt kell megvizsgálni, — és ebben van a politikai bölcseség. a politikai meggondolás, a mértéktartás lényege a politikai vitatkozásban és küzdelemben - hogy arról van-e hát szó, a mit a t. urak állítanak: az ország becsületéről, az ország állásáról? Ezt kell megvizsgálni, és ezért azt tartom, hogy azt a perspektívát, melyet Komjáthy t. barátom rajzolt az Árpádok dicső uralkodásától kezdve végig a vegyes házbeli királyok talán még dicsőbb uralkodásán át, a tatárjárástól kezdve le Mohácsig, Mohácstól a pragmatika szankczión keresztül, 1790-en keresztül egészen máig, (Zaj a szélsöbaloldalon. Halljuk! Halljuk! jobbfelöl.) ezt a jnespektivát ennek a fenforgó kérdésnek" a képe nem bírja meg. A képviselő ur akkora prespektivát, akkora hátteret rajzol, hogy az ezen ügy méreteinek, a mely ügyről nem mondom, hogy kicsi, de mégis abszolúte nem felel meg, A képviselő ur bizonyos történelmi túlzásait czáfolni és kellő mértékre redukálni tudnám és ez csábitana is, de ezen vita keretében ettől tartózkodnom kell. Az bizonyos, hogy -— fájdalom — és ennek nagy kárát vallotta a nemzet és közös baj volt nemzetre és uralkodóra nézve, hogy nem mindig volt meg az annyira szükséges egyetértés nemzet és fejedelem között. A czsntrális hatalomnak sokszor túltengése és sok minden baj tetézte a sors csapásait. Sok az, a mi századokon át súlyosan nehezedett az országra, sokszor megakasztotta előremenetelét és fejlődését. Igaz; és hányszor hibázott századokon át pártviszályból a nemzet maga ellen! De én történelmi kritikát most e felett gyakorolni nem akarok. Nem is hivatásom ma. De hát ma nem ez a helyzet, hála a gondviselésnek; ma itt van lerakva az ország állami önállósága, azért csináltuk meg 1867-ben azt a kiegyezést, azt a nagy politikai müvet, a mely nézetünk szerint szilárd alapokra fektette a magyar államot, a mely — ez a mi nézetünk, jogunk van kifejteni — Magyarországnak állami önállóságát, s belkormányzati és törvényhozási függetlenségét tisztán állítja és tisztábban és határozottabban biztosítja, mint a hogy addig biztosítva volt, az ország érdekében és a monarchia érdekében. Idegen hatalomról és beavatkozásról, czentrális kormánynak túlkapásairól ma ebben az országban beszélni nem lehet. (Igaz! Ugy van! a jobboldalon.) Ma olyan fejedelem ül a trónon, (Igaz! Ugy van! a jobboldalon.) a ki — minden hízelgés nélkül mondom, tiszta meggyőződésből, — t. képviselőtársam Komjáthy Béla saját beismerése szerint is, a minek örülök, — a legalkotmányosabb, (Igaz! Ugy van! a jobboldalon.) a legszigorúbb és ezen ország gondjait ós ezen ország érdekét minden izében szivén viselő atyai fejedelem, a kit a
