Képviselőházi napló, 1901. II. kötet • 1902. január 16–február 15.

Ülésnapok - 1901-33

33. országos ülés 1902 január 18-án, szombaton. 15 közösnek akarjuk Magyarországon fentartani. Meggyőződésem, hogy a múlt esztendőben is alkotmányellenesen tartatott fenn a véderő létszáma, egész védelmi rendszerünk, és hogy a magyar kormánynak abszolúte semmi reménye nem lehet arra nézve, hogy ebben az esztendőben, de még a következő esztendőben is törvényesen, alkotmányosan fenn tudja tartani védelmi rendszerünket, vagyis, hogy odaát Ausztriában a törvényhozás tárgyalja ezt a törvényjavaslatot és az osztrák örökös tartományok népei nemzeti akaratukat kifejezhessék. Ha pedig erre nincs remény, mert a múltban is már hiába történt erre kísérlet, abban az esetben Magyarország egyoldalulag, az alkotmány ellenére tartja fenn a közösséget, a dualizmust a hadügy terén. (Igaz! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Méltóztassanak megengedni, hogy ezen közjogi kifogásom után egy pár kormányzati kifogásomat is előterjeszthessem. (Halljuk ! Halljuk!) Ezek között az első és legfontosabb az, hogy ezen igen nagyfontosságú állami és nemzeti ügyben a magyar kormány megint ugyanabba a hibába esett, a melybe két évvel ezelőtt: t. i. egész katonai létszámunk, összes védelmi rendszerünk törvényenkivüli állapotban van. (Egy hang a szélsöbaloläalon: Exlex!) Méltóztatnak igen jól tudni, hogy az 1889. VI. t.-cz. megállapította az ujonczjutalék mennyiségót tiz esztendőre. Ennek a törvénynek hatálya 1898. deczember 31-ikén lejárt. Meghozatott az 1899: II. t.-cz., 1899. deczember 31-én az is lejárt. Legközelebb az 1901: I. t.-cz. rendelkezett és intézkedett ebben a kérdésben, ennek a hatálya 1901. deczember 31-én szintén lejárt. Egyetlen egy törvényünk sincs tehát ma már, a mely 1902. január elseje óta megállapítaná Magyarországra nézve az ujonczjutalék mennyiségét, szóval ebben a nagyhorderejű kérdésben nincs a nemzeti akaratnak kifejezése, nincs törvényünk. Két évvel ezelőtt szintén ez volt a helyzet. Akkor szintén rámutattam a t. kormánynak ezen mulasztására és a t. honvédelmi miniszter ur be is ismerte velem szemben azt . . . B. Fejérváry Géza honvédelmi miniszter: Nem, soha! Tóth János: Méltóztassék megnézni! Beismerte velem szemben azt, hogy törvényen kívüli állapotban van az ország 18 nap óta. Gsak azt méltóztatott mondani, hogy ennek a hibának és mulasztásnak, — mert biba és mulasztás volt — oka nem a kormány, hanem mi. Mi reánk méltóztatott tolni a felelősséget, azt mondván, hogy ezt a törvényjavaslatot az ellenzék a karácsonyi szünetek miatt nem akarta lárgyalni. Most azonban ezt az igen gyenge érvet nem lehet alkalmazni, a mennyiben tudomásom szerint az ellenzék nem is lett megkérdezve, hogy ezt a törvényjavaslatot tárgyalja-e; a t. miniszter ur 1901. deczember 8-án már beterjesztette ezt a javaslatot, néhány nap múlva a véderő bizottság is beterjesztette jelentését és igy kétségtelenül lett volna idő, hogy ezt a törvényjavaslatot tárgyaljuk akár karácsony előtt, akár karácsony és újév között. Ez a mulasztás annyival súlyosabb természetű, mert a múlt évi törvényben is utasítva lett a kormány a törvényjavaslat előterjesztésére. Meg is tette, de azt, hogy a törvényhozás utasítja a kormányt, hogy a lejárat előtt terjeszszen elő törvényjavaslatot, bizonyára nem azért tette, hogy a törvényjavaslatot meglássa, liánom azért, liogy a lejárat, a fix terminus előtt tárgyalja és a magyar törvényhozás és a nemzet akaratát kifejezhesse. Ezt a mulasztást és hibát az én szememben nem menti az, hogy egy pár napig, 18 napig terjed ez a törvénynéiküliség. Mert bármennyire terjed is, egyforma sulylyal bir az állam életében. (Igaz! Ugy van! a szélsöbaloläalon.) Megvan az a romboló hatása, a melyet méltóztatott mondani, hogy praecedenst, rendszert alkot. És a mi mostan csak napokig, betekig tart, az máskor esztendőkig is eltarthat. (Igaz! Ugy van! a szélsöbaloläalon.) Kubik Béla: Különösen ilyen alkotmányos felfogások mellett, mint a milyenek ott, abban a miniszteri székben vannak! Tóth János: Kénytelen vagyok, t. képviselőház, még rámutatni a törvényjavaslat indokolására is. Meggyőződésem szerint ilyen nagyon fontos kérdésben a törvényjavaslat indokolása még a törvényhozást megillető köteles tekintet mértékét sem üti meg, teljesen semmitmondó, vagy a mit mond is, még az sem felel meg a valóságnak. Mert ha keresem a törvényjavaslatnak indokolásában azt, hogy a magyar kormány miért kivánja megoldani ezt a nagy horderejű kérdést, miért akarja igy ideiglenesen elintézni, mikor látom és tudom azt, hogy pl. a hadügyi kormányzatnak 1868-ban az volt a felfogása, hogy Magyarországon a hadi létszámot örök időkre akarta megállapítani, nem akarta legalább korlátoztatni, 1889-ben pedig a t. honvédelmi miniszter ur a mellett tört lándzsát, hogy a tiz évig való megállapítás sem jelent elég stabilitást ebben a kérdésben, (Ugy van! a szélsöbaloläalon.) hanem bosszú időre kell a létszámot megállapítani és igy ki kell küszöbölni a gyakori megállapítást, mondom, ha ezzel szemben keresem azt, hogy a hadügyi kormányzatnak miért változott meg ez a gondolkozása, hogy most miért állapítja meg évről-évre a létszámot: erről egy szót sem látok az indokolásban. Ha keresem továbbá azt, hogy a t. kormány talán igyekszik felvilágosítani a nemzetet a tekintetben, hogy mi áll a nemzet érdekében, az-e. hogy az országnak helyesebb, fokozottabb, nagyobb védelme szempontjából a létszámot fel kell-e emelni, vagy pedig az áll-e érdekében a magyar nemzetnek és Magyarországnak, hogy a nemzetnek túlcsigázott megterheltetése és nagymérvű elszegényedése miatt a létszámot le kell szállítani, vagy talán az, hogy a status quo-t kell fen-