Képviselőházi napló, 1901. II. kötet • 1902. január 16–február 15.

Ülésnapok - 1901-39

12 január 28-án, kedden. 104 39. országos ülés 19C De, t. ház, ez a költségvetés tanúságot tesz róla, hogy az állam nemcsak közvetve, hanem közvetetlenül is, még pedig évről-évre nagyobb mértékben, számos ponton és minden módon szolgálja a társadalmat. Bár a budget ez idén inkább mint az eló'ző években az extensiv ter­jeszkedésnek szigora határt szabott, még sem mondhatni, hogy a társadalom régi és uj igé­nyeinek, olyanoknak, melyeknek közjóléti jelle­gét félreismerni nem lehet, a pénzügyi kormány­zat ellene szegezné a rideg non possumus elvét. Mindezeknek a követeléseknek kielégitése pedig nem, mint mondani szokták, az adóprés­nek köszönhető. Ezt már annálfogva sem állít­hatni, mert először is az állami jövedelmeknek csak körülbelül négy tized része származik egye­nes és fogyasztási adókból. Másodszor pedig még azért sem lehet ezt állítani, mert ha az összes egyenes és fogyasztási és italadók hozadékát összevetjük, akkor azt tapasztaljuk, hogy ez az összeg 1892 óta, tehát tiz év alatt, körülbelül 31 százaléknyi emelkedést mutat. Ellenben nincs az állami szolgálatnak egyetlen produktív ága, a mely ez alatt az évtized alatt ennél hasonlít­hatatlanul nagyobb arányokban nem fokozta volna kiadásait. Ha az 1892-iki költségvetést összehasonlítjuk a most előttünk levő előirány­zattal, látjuk, hogy a mely emelkedés tekinteté­ben utolsó helyen van: az igazságügynek is 42 százalékkal emelkedtek kiadásai. Viszont a bel­ügyi, a földmivelésügyi s a kereskedelemügyi tárcza kiadásai majdnem egyforma arányban haladtak, de a 70 százalékos emelkedést mind­egyik elérte. A vallás- és közoktatásügyi minisz­térium pedig nem kevesebb mint 171 százalékkal emelkedett ezen időszak alatt. Barta Ödön: Még a nyugdijak is? Neményi Ambrus előadó: Ámde szokásos lett ujabban az államkincstárral szemben más termé­szetű kifogással élni. Nem azt vetik szemére csupán, hogy minden úton-módon súlyosan adóztatja meg a polgárokat, — a mi, fájdalom, igaz és kétségbe nem is vonható, — hanem szemére vetik külö­nösen, hogy a saját valóságos szükségleteinél erősebben adóztatja meg a polgárokat, minek bi­zonyságául felhozzák a zárószámadásilag igazolt többleteknek és a belőlük alkotott pénztári kész­leteknek ügyét. Hogy ennek a kérdésnek a vitatása elől kitérni nem óhajt, azt a pénzügyi bizottság kimu­tatta azzal is, hogy általános jelentésébe több évre visszanyúló kimutatást vett fel arról, hogy iniképen alakultak hat év alatt a pénztári kész­letek. Kimutattuk ott azt is, hogy ezeknek a készleteknek a terhére miképen utalt a törvény­hozás évről-évre uj kiadásokat, még pedig nem luxuskiadásokat, hanem olyanokat, mint teszem inségmunkák ellátása, vármegyék dotácziójának emelése, némely közegészségügyi kiadások, vasúti beruházások és közös póthitelek. Tehát oly ki­adásokat, a melyeket elkerülni alig lehetett volna. (Mozgás a szélsöbahldahn.) Barta Ödön: Zárt ajtók mögött tárgyalt milliók! Neményi Ambrus előadó: De mielőtt tovább mennék, t. ház, nézzük, vájjon az előirányzásnak az a rendszere, melyet mi akkor követünk, mikor egynémely bevételt, — mert csak egynémely bevételről lehet szó — nem állítunk be azzal a végső összeggel, melyet normális időben tőle várni lehet, vájjon ez a rendszer valami spe­cziális magyar találmány-e? Vájjon csak a mi költségvetésünknek bevett szokása és hibája-e ez ? Erre nézve számos más példa közül a leg­utolsó időből két példát akarok felhozni. Néhány nappal ezelőtt, január 18-án, szóba került ugyanez a kérdés, a mely bennünket oly gyakran foglalkoztat, az osztrák képviselőház költségvetési bizottságában is. (Halljuk! Hall­juk!) Ekkor az osztrák pénzügyminiszter, a kit nemcsak hivatalos állásánál fogva idézek, ha­nem azért, mert a közgazdasági tudománynak és irodalomnak egyik hírneves mestere, akkor az osztrák pénzügyminiszter a vele szemben is hangoztatott ilyen kifogásra azzal a kijelentés­sel felelt, hogy szerinte a költségvetésnek reali­tását nem szabad minden egyes tétel szerint mérni, hanem a realitást in totó kell megítélni. Nem lehetséges, úgymond, sőt nem is kívánatos, hogy minden bevételi tétel szigorúan a maga teljes összegével vétessék fel, mert ha a költség­vetést ugy állítanák össze, hogy nem történnék gondoskodás bizonyos tartalékokról, melyekből az év közben okvetetlenül felmerülő, előre nem látott kiadások fedezhetők, akkor az államnak a zárószámadásai mindig deflczittel végződ­nének. Barta Ödön: Ezt már a magyar miniszter is mondta, tehát kár Bécsből példát idézni! (Mozgás.) Neményi Ambrus előadó: Minden reális költ­ségvetésnek tehát jellegzetes vonása, hogy vagy kifejezetten, azaz olyképen, hogy a megfelelő összeget tartalékalapnak el is nevezik, vagy pe­dig némely tételeknek óvatosahb előirányzása utján megfelelő tartalékokról gondoskodik. A második példa, a melyet felhozni akarok, Olaszország példája. Múlt évi november 30-án tartotta az olasz pénzügyminiszter a kamarában a maga expozéját. (Halljuk! Halljuk!) A kik már a mi zárszámadási szerény feleslegeinkben is sérelmét látják a törvényhozás költsógvetés­megajánlási jogának, azok bizonyára elitélnék az olasz pénzügyminisztert, a ki bejelenti, hogy az utolsó évnek kezelése, a melyet 7 millió de­flczittel irányzott elő, tényleg nem deflczit­tel, hanem 41 millió felesleggel záródott, daczára annak, hogy az előirányzaton kivül még más 41 milliót tevő, előre nem látott ki­adást teljesített. Nyomban ezután az olasz pénz­ügyminiszter jelenti, hogy a jövő évi költség­vetést 13 millió pluszszal irányozza elő, reméli azonban, hogy a valóságos többlet ennél jóval magasabb lesz, miután a bevételeknél kellő tar-

Next

/
Thumbnails
Contents