Képviselőházi napló, 1901. I. kötet • 1901. október 26–deczember 18.

Ülésnapok - 1901-23

330 23. országos ülés 1901 deczember 5-én, csütörtökön. nem lehet tisztán elvekből és jelszavakból kiindulni, a hol a czeruzát kell kézbe venni és komplikált számításokat kell csinálni, ott a kölcsönös kapaczitáczió az egyedüli mód, nem pedig a leszavazás, nem pedig a ráeró'ltetós mely eredményesen képes ilyen alkut létrehozni. (Ugy van! jobbfelöl.) Hiszen nem ez a mi feladatunk. ezen pénzügyi egyezkedés kérdésében, a melynek meg kell történnie a törvény értelmében. A törvény azt mondja, hogy tiz évről tiz évre, vagy egy bizonyos időre egyezményileg fogja Magyarország megállapítani azt az összeget, vagy azt az arányt, a mely Horvátországnak beligazgatási szükségleteire odautalványoztatik; mert hogy ha azt, a mi az adóképességnek és a hozzájárulási aránynak elvi alapja szerint azon országokat terhelné, Horvátország tényleg beszolgáltatná a Magyarország és Horvát-Szlavonországok közti közös költségekre, akkor Horvátországnak nem maradna annyi, hogy azzal beligazgatásának elementáris és feltétlenül szükséges, elkerülhetlen szükségleteit fedezze. A magyar állam törvényhozása tehát helyesen cselekedett akkor, a mikor 1868-ban arra az álláspontra helyezkedett, — csak azt azután a maga teljes és igazi értelmében kell alkalmazni ezután is és Horvátországnak is át kell azt értenie •— hogy ne szolgáltasson be Horvátország mindent, a mit az adóképesség szempontjából a közös költségek részére be kellene szolgáltatnia, hanem azt mondta: a beszolgáltatandó költségek egy része alól Horvátországot felmentem, a testvéri viszonynál fogva neki többet utalványozok, mint a mennyi őt az adóképesség alapján megilletné. Miért? Mert azt akarta, hogy Horvát-Szlavonországok teljes mértékben kielégíthessék azon szükségleteiket, a melyekre autonóm ügyeik elvégzésére és azért van feltétlenül szükségök, hogy megélhessenek és erősbödjenek anyagilag és szellemileg. Egy nagyon természetes és igaz eszme ennek az alapja. Vegyék a t. képviselő urak a magyar államnak bármelyik részét. Kérdem, lehet-e azt az elvet felállítani, hogy az országnak minden egyes része a maga adókéj^essége szerint részesüljön az állami intézményekben, a szükségletekben és az állami kiadások jótéteményeiben? Nem, vannak az országnak szegény részei, vagyonilag, gazdaságilag, kultúrai szempontból hátramaradt részei. Ott nem lehet a száraz mathézisnek arányaival dolgozni és e szerint kezelni ezeket a kérdéseket és osztani meg a szükségleteket. Nem lehet azt mondani, hogy az erdélyi részeknek, vagy pedig a felső vármegyéknek egyike vagy másika ne részesüljön az ő igazgatási és egyéb állami szükségletei czimén nagyobb összegben, mint a mennyit neki adóereje szerint őt megilletőleg ki kellene adni. Nem lehet ezt a merev tételt felállítani. Hogyne lenne hát ez igazolva azokkal a kapcsolt részekkel, a hogy Madarász képviselő ur akarná, azokkal a társországokkal, mint ahogy azokat én nevezem, azokkal a testvér- és társországokkal ? Ennek az igaz és nagy elvnek az alkalmazása, alapeszméje annak a pénzügyi egyezménynek, a mely köztünk és Horvát-Szlavonországok között fennáll. A kérdés tehát az, hogy iniképen állapíttassák meg ez az arányszám, hogy mennyivel tartoznak járulni a közös költségekhez, és mennyi utalványoztassék az ő bevételeikből saját autonóm szükségleteik fedezésére. A törvény az egyezmény útját jelölte meg, mint e kérdés megoldásának módját. Már most ilyen egyezmény megkötésénél, ahol a másik félnek is joga van a maga óhajtásaival eló'áílani, természetszerű eltérések mutatkoznak. Ezeknek az eltéréseknek a kiegyenlítése képezi a czélját a regnikoláris deputácziók munkálatának, ez azoknak lényege. Ezeket kell kiegyenlíteni és lehetőleg ezen az alapon egymást meggyőzve és egymást kapaczitálva kell megcsinálni az egyezséget. Felvettetnek ilyenkor mindannyiszor követelések, — én tagja voltam ezeknek a regnikoláris deputáczióknak 68 óta mindig, — ezeket meg kell vizsgálni, szemügyre kell venni a maguk hatásában, a maguk eredetében és lehetőleg kapaczitálni kell azokat, a kik módositásokat akarnak, és esetleg többet, mint a mennyi őket joggal, a törvény szelleme szerint valóban megilleti. Ez nem olyan könnyű dolog és mi azt hittük, hogy nem esik kár semmiben, ha nyugodni hagyjuk és függőben tartjuk ezt a kérdést. Kisebb baj a mi véleményünk szerint, ha függőben marad e kérdés, mintha elsietjük a dolgot, mintha forszírozzuk azt és az egyezség vagy épen nem jön létre, vagy megnyugvás nélkül, vagy talán olyan kelletlenül, hogy az megnyugvást a kedélyekbe nem hoz. Ezért voltak azok a tárgyalások hosszadalmasak. Annak pedig, a mit Barta Ödön képviselő ur mond, semmiféle indoka nincs. Hogy mi azért késlekedtünk, mert az Ausztria és Magyarország közötti hozzájárulás kérdése nincs megállapítva a két közigazgatási testület részéről? Nem ; mert sehol sem mondja a törvény azt, (Halljuk ! Halljuk!) hogy a Magyarország és Horvát-Szlavon-Dalmátországok közötti hozzájárulási arányt az ezekre és Magyarországra nézve közös költségekhez azon kulcs szerint kell megállapítani, a mely szerint a Magyarország és Ausztria közötti közös költségek m egállá juttatnak; csak azt mondja— tételes formában ugyan, de nem parancsoló, hanem enumerativ, inkább ekszplikáló módon, — hogy a hozzájárulási arány az adóképességnek kulcsa szerint, a mely Magyarország és Ausztria között is alapul szolgál a hozzájárulási arány kiszámítására, Horvát-SzlavonDalmátországok és Magyarország között hat százalék lenne, a mint az 1868-iki és 1873-iki törvények mondják; csak kis töredékekben különböznek a számok. Nem mondja azonban a törvény, hogy ezen alapon kell azt kiszámítani, tehát nem állit oda egy olyan alapot, a melynek természete miatt, ha az még alkotmányosan nincs megállapítva Ausztria és Magyarország parlamentjei között, ez azután hiányzik és azt kell bevárni,