Képviselőházi napló, 1901. I. kötet • 1901. október 26–deczember 18.
Ülésnapok - 1901-21
21. országos ülés 1901 deczember 3-án, kedden. 287 balfelöl) egyszerűen azzal a tarthatatlan és nem is meggyőződését kifejező okoskodással állott elő a miniszter ur, hogy nekünk most is sok a szesz-kontingensünk és egyszerűen egy nagy öszszeget átadott az osztrákoknak. De mégsem tudta keresztülvinni, hogy ne legyen olyan differenczia az adók között; 15 forintnál most is nagyobb adókülönbség van, a mely a csempészetnek olyan óriási anyagául és alkalmául szolgált. (Igaz! Ugy van! a szélsöbalóldalon.) Még hosszasan tudnék, t. képviselőház, ezen kérdések mellett megmaradni, de azt hiszem, hogy a mostanig felhozattak is képessé tesznek engem arra, hogy Magyarországról ugy, a hogy van, hű képet fessek itt a képviselőház előtt. (Halljuk! Halljuk!) Van itt egy ország, Magyarország, a mely önállónak képzeli magát, legalább abban tetszeleg magának, de a külföld erről semmit sem tud, Magyarországnak ezt az állapotát el nem ismeri. Van egy királyunk, akit Szent István koronája ékesit, de aki nem lakik ebben az országban, hanem idegenben költi el még azt is, amit a magyar nemzet neki királyi székének fentartásához ad. (Igaz! Ugy van! a szélsöbalóldalon.) Az uralkodó család ennek a nemzetnek nem barátja, annak tagjai a magyart megvetik, még a nyelvét sem tanulják meg és még a leendő trónörökösről is tudjuk, hogy a magyar nyelvet nem ismeri és erre kell majd bíznunk Magyarország jövendőjének föllenditését. Külpolitikáját vezetik ugy, a hogy akarják, ellenőrzés és megkérdezés nélkül; évtizedeknek lázas munkája, szorgalma egy szeszélytől tétetik függővé, Magyarország önsorsának nem ura, ki van szolgáltatva, mint egy kapott ajándék, az uralkodóház kényének és kedvének. (Igaz! Ugy van! a szélsöbalóldalon.) Hadereje nincsen, mert az a haderő csak annyiban az övé, hogy a saját véres verejtékével tartja fenn és a legelső alkalommal az lenne az első, aki minden törekvésének útját tudná állani. Földmivelése válságban van, ipara tönkre ment, kereskedelme egyáltalában nincsen; Magyarország földjének értéke lement a minimális értékig, jelzálogterheink és egyéb adósságaink csaknem a föld értékét érték el. Idegen tőke nem jön ez országba, vagy ha jönne is, Ausztria elriasztja. Nincsen vállalkozási szellem, nincsen munka. Magyarország a tönk szélén áll ós amire azt mondotta a t. pénzügyminiszter ur, hogy nagy válság van Magyarországon, olyan mint egy lábbadozó beteg, gazdasági organizmusa, a mint ő mondja, meggyengült, a válság az iparágak egész sorozatát megtámadta, sok ezer és ezer munkás exisztencziája meg van semmisitve; no, t. képviselőház, ez a sötét, de igaz kép nyugszik az 1867-es alapon és nyugszik az önök 34 éves uralkodásán. (Élénk helyeslés a szélsöbalóldalon.) És erre azt mondhatnák, hogy talán nem tett eleget ez a nemzet kötelességeinek, talán nem hozta meg azokat az áldozatokat, a melyek egy állam felépítéséhez szükségesek. Hát nem akarok itt hosszasan, — helytelen is volna — statisztikai adatokkal előhozakodni, csak három tételt hozok fel: (Halljuk! Halljuk!) hogy amig 1668-ban kiadásaink 394 millió koronára rúgtak, ma 1080 millió koronát adunk ki; amíg 1868ban egyenes adókban bevettünk 116 millió koronát, ma, hogy ezeket az óriási kiadásokat valahogy fedezhessük, 214 millió koronát harácsolunk be e czimen. Fogyasztási adókban bevettünk 1868-ban 24 millió koronát, 1902-re pedig elő van irányozva 169 millió korona. És hogy hová mentünk az adósságok terén, erre ki sem terjeszkedem. Nem gondolt arra soha ez az ország, hogy különösen fogyasztási adóink emelésével épen a kis exisztencziákat támadjuk meg és rántjuk bele a nyomorba. (Igaz! Ugy van! a, szélsöbalóldalon.) De ne hogy az lehessen a panasz, hogy csak egy helyütt van igy a dolog, a középosztályt egyszerűen a regáleváltsággal fosztottuk ki. (Igaz! Ugy van! a szélsöbalóldalon.) De hát, t. képviselőház, ez még mind kevés, a mit itten az állam behajt. Mennyi adó van még azonkívül, a melyet ezen mostani állapotért ezen szegény országnak fizetni kell! Ott vannak pl. a fogyasztási adók, — nem akarom ezt most itt részletesen elmondani, — de csak a czukor és söradónál, a melyek a termelés helyén szedettek be, mennyi kára volt Magyarországnak ! A szesznél megfordított viszony lévén, hogyan reklamálták ott rögtön, hogy más törvények hozassanak, máskép osztassák föl, és önök szolgailag meghajoltak. Emlitsern-e, hogy a kiviteli adóvisszatéritések mily igazságtalanul, mondhatnám brutálisan szedettek be az országban! Sokkal több volt a kivitelünk, mégis a kvóta arányában vették meg rajtunk és a mikor a termelés arányában vették meg, akkor is aránylag több volt a kivitelük, mint termelésük és akkor is nyertek. Mikor pedig ezt a látszólagos előnyt az országnak adták, felemeltük az iparvámokat 40—50— 80%-al, azt mind a szegény magyar néppel fizettették meg. (Ugy van! Ugy van! a szélsöbalóldalon.) Hosszasan tudnám én azokat az óriási károsodásokat elmondani. Előhozakodhatnám statisztikai adatokkal, hogy az iparvámok drágító hatása után mit fizetett tributűmként ez a nemzet éveken át. De egygyel fejezem be. (Halljuk! Halljuk !) A legnagyobb áldozat, a mit ez a nemzet hozott, az, hogy megmaradt tőkeszegény, nyerstermelő országnak, minden tőke nélkül, a mely jövőjét csak a véletlennek fogja köszönhetni, de öntudatosan magát meg nem mentheti. 34 esztendeig azon az alapon állva, önöknek a többség mindent megszavazott. Mindig kezükben volt a hatalom, az alkalom ezt a Magyarországot megmenthetni és önök nem mentették meg. Önök a kétségbeesésig vittek bennünket. Minden aggódó lélek sir, ha a jövőbe tekint, mert ennek az országnak jövője nincs, ha igy megy tovább a kormányzat.