Képviselőházi napló, 1901. I. kötet • 1901. október 26–deczember 18.
Ülésnapok - 1901-16
208 16. országos ülés 1901 Buzáth Ferencz: Hanem meggratulálták, éljenezték, tapsolták! Ernszt Sándor: Olyan becsületes hazafiak vagyunk, mint mások! (Zaj. Halljuk! Halljuk! Az elnök csenget.) Molnár János: Tetszik látni ebből, hogy mi is és a t. miniszterelnök ur is méltányossággal, igazságossággal kivárniuk viseltetni a nemzetiségek iránt. Már most mi van ezekben a czikkekben ? Először is panaszkodnak, hogy a tót nép a keleti tájakon, — már t. i. Magyarországon — nem érzi magát otthonosnak, mit sem lát maga körül, a mi benne azt az érzést keltené, hogy ő rokonok közt él, nem érzi magát otthon övéi között, hanem egész környezete azt kiáltja neki, hogy ő csak indigena. Először is, mi következik ezekből a szavakból, ezekből a panaszokból ? Ha én azt panaszlom fel valamelyik családban, hogy engem itt nem szívesen látnak; ha azt panaszlom, hogy én itt csak idegennek érzem magamat, ebből az következik, hogy én nagyon is óhajtanék abban a családban lenni, vagy maradni. (Derültség jobbfelöl.) Kubinyi György: Vagy elmenni! Elnök (csenget): Kérem, ne tessék a szónokot zavarni! Molnár János: Akkor nem azon panaszkodnék, hogy nem maradhat ott. Ebből mindenki azt láthatja, hogy az a tót nép nem czentrifugál elem, az nem igyekszik kifelé, hanem inkább azt fájlalja, hogy a saját hazájában nem leli honját, hogy a saját hazájában idegenkednek tőle az emberek. Kubinyi György: Nem panaszkodik! Buzáth Ferencz: Majd megmondjuk, miért vándorolnak ki! (Zaj^.J Ivánka Oszkár: Önök el akarják hitetni velök ezeket! (Zaj. Halljuk! Halljuk! balról.) Molnár János: Mi Ivánka képviselő urat, összebeszélve, hogy nem fogjuk zavarni, meghallgattuk, legyen kegyes tehát ő is meghallgatni engem. Ivánka Oszkár: Mégis zavartak! Molnár János: Az nagyon sporadikus volt ahhoz, a mit tehettünk volna. (Elénk derültség jobbfelöl.) Azt mondja a közmondás, hogy Kinder sagen die "Wahrheit, (Folytonosan tartó zaj. Halljuk! Halljuk! balról.) Kubinyi György: Und Narren! Molnár János: Kérem, sohasem akartam összemérni az értelmemet a képviselő úréval. Kubinyi György: Én sem! Molnár János: Én emlékszem nagyon jól, hogy mint kis gyermek, sőt mint nagyobbacska is, mikor a Dana mellett laktam, Esztergomban, mikor a tutajosok jöttek, mihelyt megláttuk őket, hogyan rohantunk a parthoz és hogyan kiabáltunk csúfos neveket ezekre a szegény tótokra, és azt hiszem, nemcsak Esztergomban van ez november %5-éh, hétfőn. [ igy. (Zaj és ellenmondás a jobboldalon.) Csak tessék megvárni, mit hozok ki belőle. Azt hiszem, nemcsak azon a vidéken, hanem országszerte is igy van, hiszen még közmondásaink, szállóigéink is nagyon bizonyítják ezt. Például azt mondja a magyar ember, hogy »a tót nem ember, kása nem étel«, azon ételre czélozva ez utóbbi által, a melylyel a szegény tót ember évek hosszú során át élni kényszerül. Tehát, t. ház, ebből is és a köztudatból is beszélek. i önök is meg vannak győződve, ugy mint én, hogy a tót nép nem nagyon népszerű Magyarországon. (Elénk ellenmondás a jobboldalon.) Kubinyi Géza: Azok nem népszerűek, a kik félrevezetik a tótokat! Molnár János: Menjen a t. képviselő ur akárhová, akármelyik magyar vidékre, hogy nem fogja-e a tót fajt mindenütt ugy emlegetve hallani, mint gúny tárgyát. (Zajos ellenmondás a jobboldalon.) T. ház l r Akkor önök szerencsésebbek e tekintetben. Én sok helyen megfordultam és ezt tapasztaltam. (Zaj.) De, t. ház, igy nem leszünk készek négy óráig sem, ha nekem minden közbeszólásra reflektálnom kell. Én élek az én jogommal, és meggyőződésem szerint és szerény ismereteim szerint beszélek. (Halljuk! Halljuk!) Azután miről jjanaszkodnak azokban a czikkekben? Azokban a czikkekben azt is panaszolják, hogy a hazafiság örve és nevezete alatt ők elnyomatnak. Nagyon jól emlékezhetnek azok az urak, kik a Felvidéken vannak. — nem talán a t. képviselő urak, mert azok közül pl. talán Kubinyi G-yörgy t. képviselő ur sohasem ismerné el, hogy ott bizony basáskodtak a köztisztviselők. Kubinyi György: Nem basáskodtak, tagadom ! (Zaj. Elnök csenget.) Molnár János: Ezeknek a basáskodó tisztviselőknek egy villámhárítója volt és az az volt, hogy ők nagy hazafiaknak adták ki és hirdették magukat, mert hát az a büró, melyet a t. miniszterelnök ur szétrebbentett, nagyon jó szemmel nézte azokat a dolgokat, a melyeket ők véghezvittek, t. i. tán erőszakosan is magyarosítottak. És épen azért akárhányszor a közigazgatás elnézett nekik egyes dolgokat, melyek nem voltak volna elnézendők. Ezért felkiált ez a czikk, mikor egy ilyen köztisztviselőt fegyelem alá vonva lát, hogy ime, ismét egy »hazafi«, t. i. olyan, a ki neki ártott és őt elnyomta. A harmadik, t. ház, a miért panaszkodnak, a következő: A t. képviselő ur elégikus hangulattal jianaszolja, hogy az ő megyéjében, talán az egész Felvidéken nemcsak a hársaknak és szilvafáknak is a száma már csak hét, vagyis hogy a gentry tönkre ment, vagy legalább nagyon elszegényedett. Már most, t. képviselőház, ha a jómódú gentry is elszegényedett, mit niondI junk és képzeljünk akkor azokról az emberekí ről, a kik amúgy is földhöz tapadt szegények, ] úgyszólván koldusok voltak? Azt, hogy ma még