Képviselőházi napló, 1901. I. kötet • 1901. október 26–deczember 18.

Ülésnapok - 1901-15

ovember 23-án, szombaton. 186 15. országos ülés 1901 n< T, ház! Politikai pártállásomnál fogva is azt a felirati javaslatot fogadom el, melyet a függetlenségi *és 48-as párt részéről Kossuth Ferencz t. képviselőtársam terjesztett a ház elé. (Helyeslés a szélsöbaloldalon.) Elfogadom pedig azért, mert azzal, hogy követeli, miszerint érvényesítessék az 1848-iki törvényekben is kifejezett azon nemzeti akarat, hogy hazánk legyen független, önálló, ki van mondva mindaz, a mi biztosítja a nemzet dicsőségét, biztosítja a népek millióinak boldogulását és a mellett megadja a módot és ^alkalmat arra, hogy a magyar nemzet már ezredéves múltjánál fogva is elfoglalhassa azt a helyet az európai népek sorában, a mely őt méltán megilleti, (Helyeslés a szélsöbaloldalon.) Es én ugy vagyok meggyőződve, hogy a nép képviselőinek fülében kell csengenie az 1848-iki nemzetgyűlés első válaszfelirati javaslata ezen szavainak: (Halljuh! Halljuk!) »a királyi szék és nemzeti létünk válhatlan érdekében, hazafiúi legfőbb kötelességünknek valljuk odafordítani gondjaink elsejét, hogy hazánk Önállása, függetlensége és a korona egysége és méltósága az események bármely fordulatában biztosittassék«.(Z7efr/esZes a szélsöbaloldalon.) Mert, tisztelt ház, ezzel az az elv, az az eszme van kifejezve, mely minden magyar ember szivébe, lelkébe a teremtő által be van oltva, mely minden igaz magyart kísér a bölcsőtől a koporsóig, jó és balsorsban egyaránt. (Igaz! Ugy van! a szélsöbaloldalon.) A nemzet millióinak ezen kiirthatatlan érzelmeit, jogosult vágyát, a magyar nemzet ezen el nem altatható ideálját, soha el nem évülő jogát és küzdelmének végczélját, mely össze van nőve a király és családja dicsőségével, kell, hogy a koronának a nemzet képviselete nyilt őszinteséggel és férfiassággal adja tudtára. (Élénk helyeslés a szélsöbaloldalon.) Es miután a Kossuth Ferencz által beterjesztett válaszfelirati javaslat ezt teszi, én azt fogadom el, már csak azért is, mert nekem az én szivem és lelkem azt súgja, hogy addig, mig hazánk önállósága és függetlensége biztosítva nincs, nem lehet boldog a magyar. (Igaz! Ugy van! a szélsöbaloldalon.) T. ház! A kormányt támogató és magát azzal mindenekben azonosítani szokott t. többség válaszfelirati javaslata nem egyéb, mint elhaló viszhangja a királyi trónbeszédnek. Hiányzik belőle az eleven erő, a lüktető szellem, nincs bátorsága kimondani azt, a mit a többség tagjai legnagyobb részben hangoztatni szoktak a házon kivül, hogy t. i. a magyar politikának nincs és nem lehet más czélja, mint a magyar haza függetlensége és önállósága. Nem meri a t. többség felirati javaslata tudtára adni a királynak azt, hogy akkor, midőn az 1867-iki kiegyezés megköttetett, a magyar nemzet egy nagy erkölcsi kényszerhelyzetben volt, melynek súlya alatt vezetőinek nem volt elég ereje ellentállni, hogy a jogvesztés sikamlós, végzetes terére ne lépjenek. Kettő közül kellett választania, vagy azt, hogy elfogadtassanak a megnyugvást nem nyújthatott módozatok, vagy azt, hogy az alkotmány továbbra is felfüggesztve maradjon, Ezt az erkölcsi kényszerhelyzetet használta ki az uralkodó hatalom Ausztria érdekében akkor, midőn vesztett csaták után szorult helyzetben nem nélkülözhette többé Magyarországot, azt az országot, melynek nevében Deák Ferencz becsületes őszinteséggel kijelentette, hogy most sem kivan több jogot, mint kivánt 1861-ben, akkor, midőn az uralkodócsalád és Ausztria még elég erősnek hitte magát arra, hogy a képtelenségnek bizonyult összbirodalomba Magyarországot beolvaszsza. Kényszerhelyzetben volt 1867-ben az uralkodó, de kényszerhelyzetben volt a nemzet is és én kérdem, melyiké volt súlyosabb ? A magyar nemzeté; mert az uralkodónak egyetlen egy szavába került volna, hogy Magyarországot visszaadva önmagának, megismétlődjék a világtörténelemben páratlanul álló: vitám et sanguinem jelenete. De a nemzet megfosztva jobbjaitól, kiforgatva jogaiból, szegényen, elcsüggedve ott állott a kétségbeesésnek mindent elnyeléssel fenyegető örvénye szélén, a melybe való teljes elmerüléstől csak jogának örök igazságába és a jobb jövő reményébe vetett hite mentette meg. (Igaz! Ugy van! a szélsöbaloldalon.) És, t. ház, ez a sokat szenvedett, a multat és jövendőt annyira megbűnhődött magyar nemzet odaadta és elfogadta a békejobbot, ... Madarász József: Elég rosszul tette! Babó Mihály: ... abban a hitben, hogy visszaállíttatván a jogfolytonosság, módjában lesz önsorsa felett határozni. Nessi Pál: De csalódott! Babó Mihály: Keservesen csalódott, mert bár a királyi koronázási hitlevél és a királyi szent eskü értelmében is érvénybenlevő 1890/91 évi X. t.-cz. értelmében hazánk független, önálló oly ország, a mely saját alkotmánynyal bir, a mely saját törvényei és alkotmánya értelmében igazgatandó, és bár itt nem állt meg a törvényhozó, hanem politikai bölcs előrelátással negatíve is kifejezte magát, ezt mondván: »nem pedig a többi tartomány módjára«, (Igaz! Ugy van! a szélsöbaloldalon) mégis azt látjuk, hogy a 67-es alajjon álló kormány és többség következetesen napról-napra arra törekszik, hogy minél több oly ügyet teremtsen, a mely Magyarország és Ausztria között egyöntetűen, egyenlő elvek szerint intéztessék el, (Igaz! Ugy van! a szélsőbaloldalon) feledve azt, hogy ezzel az eljárással a magyar nemzeti állam épületét mindenkor egy-egy oszlopától fosztja meg, (Igaz! Ugy van! a szélsöbaloldalon) és, öntudatlanul bár, de megerősíti a külföldnek azt a hitét, hogy Magyarország és Ausztria államegységet képez. Ezzel pedig kikiszámithatatlan kárt okoz Magyarországnak erkölcsi és anyagi tekintetben egyaránt, már csak azért is, mert lehetetlenné teszi, hogy ha-