Képviselőházi napló, 1896. XXXIV. kötet • 1901. február 27–márczius 30.

Ülésnapok - 1896-669

<><i9 országos ülés 1901. február 27 én, s/.erűán. ^g És ime, rá kell, hogy térjek az igazságügyi tárczába talán be nem illő közösügyi rendszerre. Mért kárhoztatjuk mi aközösügyi rendszertanért vagyunk mi annak ellene ? Nemcsak azért, mert abból a nemzetre nagy politikai hátrányok haramiának, hanem azért is. mert felemésztik a törvényhozás nagy idejét, nagy munkáját, felemésztik az arra képes erőket, embereket és alig jut idő legfontosabb erkölcsi ós szellemi szükségleteink kielégítésére. Már most, t. képviselőház, nézzük csak a múlt idők minisztereit, az igazságügyi kormánynak tagjait. Azok elsősorban pártemberek voltak, a közösügyi politikának tántoríthatatlan híve ós ebbeli tevékenységükben hagyták elszaladni fejük felett az éveket. (Úgy van! a széhö baloldalon.) Pedig, t. képviselőház, az elrohanó éveknek minden napja vetette fél anyagát és adatait annak a két nagy munkának, a melyek a legutolsó hónapokban kerültek a közönség és a jogászvilág elé. Ennek daczára én a magyar igazságszolgáltatás terén korszakot alkotó nagyszabású dolgozatok érdemeit elvonni, vagy kicsinyíteni nem akarom. Nem teszem, mert inkább későn, mint soha, ós nagyon örvendek, hogy már a kritika elé, sőt majdnem a törvényhozás küszöbére került ez a két nagy munka. Egész határozottan kijelentem, minden feszélyezettség nélkül, hogy a politikai ellenfelet is megillető tisztelettel hajlok meg az igazságügyi kormány e két nagyszabású tervezete előtt. Én csak futólag néztem át ezeket az ezerre menő paragrafusokat, azoknak rendelkezéseit. ós mint jogász jóleső őrzéssel konstatálhatom azt, hogy végre-valahára az új századnak első éveiben a magyar igazságszolgáltatás épületének szilárd és komoly alapjai lettek lerakva. Ennek daczára azonban nem állok be a dicséretet zengők kórusába, nem ragadtatom el magam és a javaslatokban elhirtelenkedve nem üdvözlöm a magyar igazságszolgáltatás ezernyi bajainak ós szenvedéseinek megváltóját. És nagyon rosszul cselekszenek azok, ós nem tesznek jó szolgálatot a, magyar igazságügy szent ügyének, a kiknek véleménye a, sablonos dicséretek határát túl nem baladja s a kiknek kritikája csakis itt állapodik meg. Azt mondta, hogy a jogszolgáltatás hatalmas épületének alapjai le vannak rakva. De botor ember az, — egész határozottan mondom, — a ki ebből a jól lerakott alapból az épület szerkezetének erősségére és alkotásának feltétlen .sikerére fog következtetni. Majd ha felépül az a nagyszabású mű, ha az épület felett az éveknek viszontagságai elrohannak, majd ha. szél, fagy, eső megviseli azt az épületet, majd ha viharok rázzák meg annak ajtóit és aidakait, és igyekeznek ledönteni a, kéményeket, és mindezeket ez az épület biállotta: akkor fogják dicsérni ezren meg ezren," akkor fogják magasztalni annak megalkotóját. (Úgy van! a szélső baloldalon.) Majd ha évek múlva az életnek ezernyi viszonyai és a mindennapi életnek nem várt eseményei, azok a zivatarok, a tapasztalat és a gyakorlat, majd ha ezek be fogják bizonyítani azt, hogy annak az alkotásnak erőssége van, hogy az büszkén megállhat, majd akkor, évek hosszú sora múlva — nem ugyan az igazságügyminiszter úr előtt, mert mi akkor már nem leszünk, — hanem a mai törvényhozásnak igazsága és bölcsesége előtt fog meghajolni a-jövő nemzedék. Mondom, elismerem, erős alapokra van lerakva az igazságszolgáltatás. Én az igen tisztelt igazságügyminiszter úrnak egykor, a jobb években, tanítványa voltam; ő czenzorom volt, olvastam tankönyveit, és ha végigolvasom különösen a napokban szétosztott művét, szinte abba belelehelve látom az ő gondolkozását, az ő lelkületét, az ö kifejezéseit. az ő igazán nagy jogászi talentumát, dói esik lelkemnek mindezeket látni, mert tudom, hogy a, szorgalom teremtette meg; de azért ón nem ebben találom az igen tisztelt miniszter úrnak nagy érdemeit, hanem találom abban, hogy nem vindikálja magának a csalhatatlanságot, hanem önmagát küzdötte le azzal, mikor elsősorban szétosztotta a jogászvilágban és alkalmat adott a. legnagyobb kritikára, a mikor a maga ós munkatársainak munkálkodásában el nem bizakodott, (Úgy ran! a szrlsö baloldalon.) hanem hagyta először, hadd érlelődjék meg a, közvéleményben, a jogászvilág előtt az a munka, hogy abból egy erős, hatalmas, évek hosszú sorára szóló törvény legyen alkotható. És itt bizonyos tekintetben ellentétbe kell jutnom az előadó úrral. Mondhatom, meglepett az a kijelentése, hogy a bírálattól nem lehet túlsókat várni. Sőt tovább ment és sokat koczkáztatott meg, a mikor úgy szólt, hogy: »Azok az erők, a kiktől valóban várhatnánk tekintélyesebb bírálatot, mind angazsálva voltak részint a szerkesztő-, részint a tanácskozó bizottságban úgy, hogy kritikusnak alig marad több ember.« Nagyon szomorú volna, ha ez így volna. Ez, t. előadó úr, nem anynyira merész túlbecsülése az alkotó erőknek, mint inkább kicsinylése, lenézése annak az erőnek, a mely a bírálatra jogosult is, hivatott is. Nagyon szomorú volna, ha így volna ; mert Magyarországnak széles nagy jogászközönscgében, — most kiveszem azokat a hatalmas alkotókat, a kik ezeked, a javaslatokat megteremtették, — mondom, n jogászvilág széles I rétegeiben igenis fog erős kritika, megindulni.